3.fejezet: Ne ítélj könyvet borítójáról

Arra ébredtem, hogy fázik a lábam, de nem volt kedvem kinyitni a szemem, csak rántottam egyet a takarón, és még jobban összegömbölyödtem. Kezdtem egyre jobban megszokni az új ágyamat, puha, kényelmes, és enyhén dohány és férfiparfüm illatú volt. Álljon meg a menet, miért van férfiillata az ágyamnak? Kinyitottam a szemem, de olyan sötét volt, hogy semmit nem láttam, úgyhogy tapogatózni kezdtem. Egy takarókupachoz bújtam, aminek ijesztően emberi formája volt, ráadásul még szuszogott is. Egy ujjal bökdösni kezdtem a furcsa lényt, aki nem szólt egy szót se, csak megfordult, és átkarolt. Oké, melyik az a hülye betörő, aki bebújik a tulajdonos ágyába, és még el is alszik? Óvatosan lehámoztam a karomról az ismeretlen kezet, majd valami kemény után kezdtem el keresgélni, amivel jól kupán vághatom. A sötétben természetesen sikerült levernem mindent, ami az éjjeliszekrényen pihent, és ez felébresztette a pofátlan pasast is. Ki akartam rohanni a lakókocsiból, de beakadt a lábam az ágyneműbe, és lezúgtam az ágyról.
-    Mi a franc?!
Ebből az egy mondatból számtalan dolog kiderült a rejtélyes betörőről. Brit, mérges, álmos, és azt se tudja hol van.
-    Joseph?
-    Valaki másra számítottál?
-    Mit keresel az ágyamban? – suttogtam mérgesen, miközben visszamásztam az ágyra.
-    Majd reggel megbeszéljük.
-    Szállj ki az ágyamból!
-    Oh, fogd már be! – húzott vissza magához, mintha egy kismackó lennék.
Hát jó, most úgyse lenne értelme beszélgetni, mert még félig alszik, ráadásul szétszakad a fejem, úgyhogy talán mégis csak jó ötlet ez az alvás. Előtte viszont meg kell keresnem a mobilomat.
-    Nincs lámpa – rántott rajtam egyet Joseph, hogy ne érjel el a kapcsolót.
-    De…
-    Psszt...
Ez volt az utolsó szava, utána csak az egyenletes szuszogást hallottam. De édesen tud szuszogni. Nyugi, nehogy elolvadj itt! Már hogy az istenbe ne olvadnék el, mikor Joseph Morgan ölelget, és szuszog a fülembe?
A kelés másodjára már sokkal normálisabbra sikerült, szerencsére emlékeztem arra, hogy mi is történt az éjjel. Azt viszont még mindig nem tudom, hogy mi történt az este.
-    Jó reggelt.
-    Miért aludtál velem?
-    Elaludtál, aztán meg nem engedtél el.
-    Oh, bocsi.
-    Semmi baj.
Joseph épp készülődött, hogy távozzék, mikor valaki kopogott az ajtómon. Miért van az, hogy minden napszakban kopog valaki? Kimásztam az ágyból, hogy ajtót nyissak, de Joseph megelőzött.
-    Szia… Joseph? Miért vagy te itt? – érdeklődött Steven.
-    Hosszú történet. Viszlát, drágám.
-    Szia.
Steven úgy nézett rám, mintha azt gondolta volna, hogy… Te jó ég, ez azt gondolja, hogy történt köztünk valami! Mondjuk, én is ezt gondolnám, a széttúrt ágyról, meg a földön heverő dolgokról. Istenem, mibe keveredtem már megint?!
-    Ő meg én…
-    Mindegy, nem az én dolgom.
-    De mi nem… Nem történt semmi.
-    Oké, nyugi, nem tartozik rám. Figyi, bocsi, hogy úgy elfeledkeztem rólad tegnap. Az igazat megvallva most rohanok, de ebédnél találkozunk. Szia.
-    Szia.
Most tényleg vagy nagyon rohan, vagy nem hiszi el, hogy nem történt semmi, és elvesztette a belém fektetett bizalmát. Ugyan már, miért érdekelné, hogy kivel mit csinálok? Amúgy is, ez Josephnek cikisebb, mint nekem, mert neki barátnője van. Szép kis slamasztikába kevertem. Jaj istenem, mit kombinálok itt, Steven csak nem újságolja el mindenkinek a történteket!

Mikor megláttam, hogy mindenki elfordult, és pusmogni kezdett, amint beléptem az étkezdébe, tudtam, hogy hülyeség volt kibújnom a kuckómból. Steven biztosan nem tudta tartani a száját. De mondjuk az is lehet, hogy csak az Ian incidensen susmorognak. Kicsit jobban kellene bíznom az emberekben.
Szettem magamnak egy kis sült krumplit, egy csirkecombot, és roskadásig teleraktam egy tányért salátával.
-    Mindenki rólunk beszél – kanyarodott oda mellém Joseph.
-    Sajnálom.
-    Gyere.
Külön asztalhoz ültünk le, távol a többiektől, ami csak még több okot adott nekik arra, hogy összeboronáljanak minket. Joseph vajon direkt szívat?
-    Ne kérj mindenért elnézést, nem csináltunk semmit.
-    Tudom, de tényleg fura szituáció volt.
-    Nem érdekel, hogy mit gondolnak.
-    És a barátnőd?
-    Milyen barátnőm?
-    Van barátnőd nem?
-    Már nem.
Tisztán emlékszem, hogy az egyik interjúban azt mondták, hogy Emily VanCamp a barátnője, ő pedig nem tagadta. Szakítottak volna? Lehet, hogy a pletykák miatt kidobta?
-    Sajnálom.
-    Túl sok munka, kevés szabadidő, tudod hogy van ez…
-    Sajnálom.
-    Tudsz mást is a sajnálomon kívül?
-    Sajnálom.
-    Istenem!
Ha eddig nem csináltam hülyét magamból, akkor majd most fogok. De még is mit mondhatnék, szinte érzem a hátamba fúródó tekinteteket, és nem akarom, hogy rossz véleménnyel legyenek rólam.
-    Nem vagy éhes?
-    Mindenki engem néz.
-    Akkor elmegyünk. Hozd a kajád.
Furcsálltam, hogy nem forgatnak, bár az is lehet, hogy épp a laza stádiumban vannak. Az iskola is ilyen. Napokig halálra unod magad, aztán meg megszakadt a sok munkától.

Joseph lakókocsija ugyanúgy nézett ki, mint az enyém, csak sokkal fiúsabb kisugárzása volt. A ruhák nem voltak szépen összehajtogatva, csak le voltak dobálva az ágyra, vagy a székekre, de a többi fiúhoz képest Joseph kész takarítótündér volt. Nem volt rendetlenség, vagy penészes pizza az ágy alatt, bár egy harmincéves férfitól ez már alapkövetelmény.
-    Jó étvágyat. Mindjárt jövök.
-    Oké.
Nem kíváncsiskodtam, hogy hova megy, élveztem, hogy kettesben lehetek az ebédemmel. Mire visszaért, már mindent elpusztítottam, és éppen a berendezést fixíroztam. Elvette a papírtálcámat, és a szemétbe dobta, majd kotorászni kezdett az egyik táskájában.
-    Szereted a horrorfilmeket?
-    Félek tőlük.
-    Egyet se láttál?
-    Nem, félek tőlük.
-    Akkor mit nézzünk?
-    Te filmezni szeretnél velem?
-    Este tízig nincs programom, úgyhogy ráérünk. Persze, csak ha akarsz.
-    Oké.
Végül is abban állapodtunk meg, hogy megnézzük a Holtak hajnalát, amit én már láttam, ha a térd közötti kikukucskálást annak lehet nevezni. Persze fura volt, hogy tök angolul van, mert én magyarul láttam, de igazából nem számított, mert elterveztem, hogy én a sarokkal fogok barátkozni, mikor valami zombi éppen gyilkolászik. Tudtam, hogy Joseph szereti a zombikat, ezért is mentem bele abba, hogy megnézzük. Ő még nem látta, a barátnőm szerint meg ez az egyik leggyengébb horror, amit valaha látott, úgyhogy ha esetleg elkapok valami csúnya jelenetet, akkor nem fogok egy hónapig forgolódni az ágyba. Egy negyed óra alatt viszont rájöttem, hogy nem feltétlenül kell nekem a szoba sarkát nézegetnem, azokban a pillanatokban, mikor épp nem a filmre koncentrálok, felmérhetem Joseph jellemét a szobája alapján. A baj csak az volt, hogy fogalmam se volt, hogy még is mit árul el róla az alkalmi lakóhelye. Oké, más elfoglaltságot kell keresnem. Az ágyban feküdtem, ő meg a fotelében ült, épp kellő távolságra, úgyhogy tudtam a szemem sajkából nézni, mikor éppen vérfröcsögés folyt a filmben. Istenem, de helyes… Csak észre ne vegye, hogy nézem, mert akkor egy életre lejáratom magam előtte.
-    Hát, láttam már jobb filmet is.
-    Nekem ennyi zombi egy életre elég volt.
-    Nem is a filmet nézted.
-    De, azt néztem.
-    Nem, engem néztél.
A fenébe, észrevette. Akkor segítem magam a legjobban, ha inkább nem szólok semmit. De legalább a nyálamat nem kezdtem el csorgatni. Na, az aztán kínos lett volna. Ugyan már, még is mit vár? Minden nő csorgatja a nyálát, ha meglátja, én miért lennék kivétel?
-    Mit csináljunk?
-    Nem tudom.
-    Elvigyelek egy kulisszatúrára?
-    Kérlek.

Ámultam és bámultam, úgy éreztem magam, mintha egy álomba csöppentem volna bele. Egy csomó szoba, nappali, és egyéb helyiségek csak össze voltak fabrikálva, pedig én teljesen azt hittem, hogy egy ilyen szoba tényleg létezik valahol egy házban. A kamerák olyan drágának tűntek, hogy a közelükbe se mentem, nehogy elrontsam valamelyiket, mert akkor egész életemben fizethetem a károkat.
A ruhatár elképesztő volt, szinte minden egyes jelenhez más ruhát kellett magukra kapniuk a színészeknek. Voltak ott fehér ingek, voltak kicsit véres fehér ingek, és nagyon véres fehér ingek. És természetesen korabeli ruhák is, amiktől majdnem beájultam. Olyan szívesen felvennék egyszer egy olyan ruhát, amelyeket Katherine hordott a tizenkilencedik században.
Joseph az öltözőjét is megmutatta, amiben egy óriási tükör, és egy sminkes asztal foglalt helyet, gondolom, ide vonulnak be, mikor vámpírnak sminkelik. Fura, hogy egy férfiöltöző tele legyen púderrel, meg piperecuccokkal. Épp az alapozók között turkáltam, mikor valami kattant, majd lekapcsolódott a lámpa. Joseph valami káromkodásfélét mormolt, majd rántott egy nagyon a kilincsen, de az nem akart kinyílni.
-    Van egy jó hírem, és egy rossz.
-    Mi a rossz?
-    Bezártak.
-    És mi a jó?
-    Nálam van a mobilom.
Isten áldja azt a lángelmét, aki kitalálta a mobiltelefont. Nem mintha nem szívesen tartózkodnék egy légtérben Joseph-fel, de nem akarok újabb pletykákat hallani rólunk. Mindenki tudja, hogy mit gondolnak azokról a szerencsétlenekről, akik beragadtak valahova.
-    Újabb rossz hír.
-    Mi a baj?
-    Lemerült, de nyugi, nem vagyok sorozatgyilkos.
Ha nem néztem volna meg a harmadik évad első részét, most nem érteném ezt a szót, és talán nem lennék annyira ideges, mint amilyen ideges most vagyok. Miért szívat engem az ég? És mi a halálért zárják be este nyolckor a stúdiót? Te jó ég, hány órát bolyongtam itt?
-    Nincs véletlenül egy plusz jó híred?
-    Velem ragadtál be.
-    Hát igen, tényleg jobb, mint egy farkassal, aki éppen éhes.
Lerogytam az egyik székre, és pörgetni kezdtem az egyik púderes dobozt az asztalon, Joseph pedig leült a földre, és elővette a cigisdobozát.
-    Nincs cigi.
-    Undok lány.
-    Buta fiú.
Joseph csak mosolygott egyet a visszaszólásomon, majd az egyik fiókból előkotort némi kekszet, és elosztotta. Szuper, össze vagyok zárva egy most már szingli álom pasival, és öt darab háztartási keksszel. Hosszú éjszakánk lesz.