4.fejezet: Bizonytalanság

Tízpercnyi kínos csend után kezdtem kiborulni. Éhen halni nem fogok, szomjan halni se, bár csapot nem szereltek be az öltözőbe, viszont az biztos, hogy hiszti rohamot fogok kapni, és akkor egy életre elvágom magam Josephnél.
-    Fejezd már be! – szóltam rá, mikor már negyedórája hallgattam az öngyújtójának kattogását.
-    Nyugi.
-    Nem tudom megnyugodni. Valaki bezárt minket, és szomjas vagyok.
-    Mennyire vagy antialkoholista?
-    Miért?
-    Elvileg van itt egy üveg bor, amit még Danieltől kaptam.
Isten áldja Danielt, megmentette az életemet! Mennyire jó ötlet egy bezárt ajtó mögött borozgatni egy halálosan dögös pasival, miközben nem bírjuk az alkoholt? Semennyire, de rohadtul szomjas vagyok.
-    Igyunk!
A bor tényleg ott volt a cipők mellett egy díszdobozban, a probléma csak az volt, hogy nem volt nálunk dugóhúzó. Hogyan nyitsz ki egy borosüveget dugóhúzó nélkül? Én már azon agyaltam, hogy széttöröm a tetejét, és majd a magasból csorgatva iszom, hogy ne vágja meg a szám a szilánk, mikor Joseph egyszer csak átnyújtotta nekem az üveget dugó nélkül?
-    Hogyan…?
-    Titok.
Az első dolgom az lesz, ha kijutunk innen, hogy utána nézek a neten, miképp lehet kinyitni egy italt segédeszköz nélkül.
-    Azt mondtad, nem szereted az alkoholos italokat.
-    Kivéve a bort.
Persze nem ittam túl sokat, nem akartam berúgni, épp mindig csak annyi ment le a torkomon, hogy ne érezzem úgy, mindjárt vattát köpök. Joseph leterítette a földre a becsomagolt ruháit, a vállamra terített egy kabátot, és lehúzott maga mellé a földre. A rögtönzött ággyal csak az volt a baj, hogy minden mozdulatra zizegni kezdett a védőborítás, úgyhogy teljesen mozdulatlanul dőltem neki Josephnek. Jó illata volt, és a teste melegített. Jah, igen, úgy tűnt, hogy a lámpákkal együtt a fűtést is lekapcsolták. Beszélgetni szerettem volna, mert kezdtem zavarba esni, de fogalmam se volt, hogy még is mit kérdezzek.
-    Nem hiányzik a barátnőd?
Na, ennél hülyébb dolgot nem is kérdezhettem volna. Biztos sok kedve van a volt csajáról, meg a szakításról beszélgetni.
-    Hiányzik, de megpróbáltuk megoldani a problémát, és nem ment. És neked? Nem rossz itt lenni egyedül? A barátodnak biztosan hiányzol.
-    Nincs barátom.
-    Fura, pedig nagyon szép lány vagy.
Oké, most vagy berúgott a bortól, vagy berúgott a bortól. Még is mi másért mondana nekem ilyeneket? Még jó, hogy sötét van, és nem látja, hogy elpirultam. Vajon tetszem neki? Hülyeség ezen gondolkodni, ő híres ember, nálam ezerszer szebb nőkkel találkozik nap mint nap, miért pont én tetszenék neki? Csak kedves akart lenni, az én hülyeségem, hogy bóknak vettem.
-    Köszönöm.
-    Csak az igazat mondtam – suttogta Joseph, mintha rajtam kívül bárki más is meghallotta volna.
Biztos, hogy csak az alkohol miatt mélyült le a hangja, biztos hogy csak amiatt morog a fülembe. Vagy az is lehet, hogy álmos. A szesz fejbe vágja az embert, és a színészek mindig túlhajszoltak. Tutira álmos, és azt se tudja, hogy mit és hogyan mond.
-    És mi van az előző barátoddal?
-    Még sosem volt barátom.
-    Soha?
Ez egy kicsit kijózanította, elég meglepetten kérdezett rá a sohára, tök jó egy borzasztóan kínos szituhoz értünk. Nem szoktam szégyellni magam emiatt, inkább büszke vagyok rá, hogy nem bújok össze mindenkivel, de amikor vele kell erről beszélnem, zavarban érzem magam.
-    Megkérdezhetem, hogy miért nem?
-    A fiúk az én koromban olyanok, mint az óvodások.
Úgy akartam mondani, hogy a velem egykorúak, de azt nem tudtam angolul, úgyhogy kicsit kicsavartam a dolgokat. Hülye nyelvi akadályok. Hogy ne csináljak hülyét magamból hülyét, ha nem tudok angolul?
-    Szóval még nem is csókolóztál?
-    Nem. Nem akarok erről beszélni.
-    Bocsánat.
Azért ennyire én se megyek bele a magánéletébe, neki se kellene turkálni az én szennyesem között. Persze tudom, hogy nem akart tolakodó lenni, csak túl kíváncsi, és rá se lehet túl jó hatással a bezártság.
-    Mira… Nézz rám!
Felemeltem a válláról a fejem, az arcunk teljesen egy vonalba került, és a sötétség ellenére és tisztán láttam a szemét. Nem bírtam levenni róla a tekintetem, mintha tényleg rendelkezne valamilyen igézéssel. Az keze, amihez az előbb bújtam, átkarolt, és közelebb vont magához. A szeme egyre közelebb jött, éreztem a számon a leheletét, és már majdnem összeért a szánk, mikor kattant az ajtó és felkapcsolódott a lámpa.
-    Hát itt vagy, már mindenhol kerestünk – robbant be a kis helyiségbe Candice.
-    Bezártak minket – kezdtem el magyarázkodni, miközben felpattantam a földről.
-    Joseph, akkor most jössz karaokizni, vagy nem?
-    Nincs kedved jönni? – kérdezte Joseph.
-    Köszi nem, inkább megyek aludni.
-    Mindjárt megyek Candice, csak elkísérem.
-    Oké, siess.
Megtartottam az öt lépés távolságot Josephtől, próbáltam úgy tenni, mintha nem történt volna az imént semmi. Ha kitisztul a feje, biztosan máshogy fogja gondolni a dolgokat, mint most, úgyhogy még jó is, hogy semmi visszavonhatatlan nem történt.
A lakókocsiajtó előtt furcsamód az ajtókeretnek támaszkodott, úgy tűnt, valamit mondani akar. Én a zárral babráltam, és próbáltam minél előbb besurranni a biztonságos kis vackomba.
-    Mira…
-    Jó éjszakát! – hadartam gyorsan, majd rácsaptam az ajtót.
Úgy vert a szívem, mintha mérföldeket futottam volna, és keserű érzés támadt a mellkasomban. Szép lenne, ha kedvelne, de ez nála nem tartana sokáig, én meg nem akarok kiheverős barátnő lenni. Ráadásul csak egy hónapot vagyok itt, akkor meg mi értelme van ennyire jóban lenni? Holnap pedig már ő is csak szidni fogja magát, hogy milyen hülyeséget akart tenni. Inkább barátkozom Stevennel, az biztonságosabb.

Épp a reggeli e-mailemet írtam haza, mikor valaki kopogott. A fene vigye el ez a kukocskáló nélküli ajtót! Mindegy, majd úgy is bekiabál, ha nagyon akar valamit. Ha amerikai beengedem, ha brit, akkor úgy teszek, mintha nem lennék itt.
-    Mira…
Oké, ez tuti Joseph. Furán mondja ki a nevem, biztosan az r miatt. A britek előszeretettel elharapják ezt a hangot.
-    Beszélnünk kellene. Itt vagy?
Nem akarok beszélgetni, túl korán van még egy kínos beszélgetéshez. Amúgy is, miért rajtam lóg? Miért nem haverkodik inkább valamelyik asszisztenssel, vagy azokkal, akikkel nap mint nap együtt forgat?
-    Mira… Figyelj, ami este történt… Itt vagy egyáltalán?
Jól van, gyorsan essünk túl a vizes lepedőn, csak ne szerencsétlenkedjen már itt az ajtóban. Nagyra nyitottam az ajtót, és csípőre tettem a kezem, mintha hatalmas bosszúságot okozott volna a folytonos kopogása. Pedig egyáltalán nem dühöt éreztem. Istenem, de jól néz ki. Teljesen Klaus-osra van megcsinálva, fekete bőrdzseki, szexi sápadság, és elég lehengerlő kisugárzás. Miért nem forgat éppen?
-    Figyelj…
-    Tudom, hogy hülyeség volt, amit csinálni akartál, és tudom, hogy csak az alkohol miatt van, úgyhogy nem kell kikopognod az ajtómat.
-    Ö… Oké.
Kicsit csalódottnak tűnt, de az is lehet, hogy csak beleképzelem a dolgokat. Persze, miért is lenne csalódott? Megmentettem attól, hogy magyarázkodnia kelljen. Egy erőltetet mosolyt küldött felém, majd elindult, mikor eszembe jutott, hogy bocsánatot kellene kérnem a képébe vágott ajtó miatt.
-    Klaus, akarom mondani Joseph. Sajnálom, nem akartam ezt mondani, csak…
-    Tudod mit, igazad van. Talán Klausnak kellene lennem.
Visszasétált hozzám olyan lendülettel, hogy féltem felképel, de ehelyett csak betaszigált a szobámba, és becsukta az ajtót. Oké, kezdek félni. Nincs okom félni Josephtől, de ez az előbbi kijelentése kicsit se sejtet jót. Azért nem akarnék Klaus-szal egy szobába zárva lenni.
-    Mit akarsz? – kezdtem hátrálni.
-    Elvenni, amit akarok – rántott magához.
-    És mit akarsz?
-    Téged – suttogta, majd lecsókolt.
Nem volt gyengéd, inkább szenvedélyes, de pont ezért volt az első csókom fergeteges. Tudtam, hogy küzdenem kellene, hisz kicsi se volt kedves, igazából letámadott, de túl jó volt ahhoz, hogy ellökjem. A nyelve átcsúszott a számba, én pedig egy pillanatra kijózanodtam, és el akartam rántani magam, de a derekamon nyugvó kezének szorítása erősödött, miközben a másikkal a hajamba túrt. Ott álltunk ölelkezve, mert nekem is sikerült rájönnöm, hogy ilyenkor mit is kell csinálni, és forgott a szoba, mivel hogy alig kaptam levegőt. Csak annyi időm volt levegőt venni, míg a matracra nem huppantam, mert utána újból ajkak tapadtak a számra. Joseph nem volt nehéz, a karján támaszkodott, úgyhogy nem nyomott össze, jól esett összesimulni vele. Mikor elszakadt a számtól, szinte faltam a levegőt, annyira rég találkoztam már az oxigénnel. Az egész testemen végigcikázott a kellemes bizsergés, mikor Joseph belecsókolt a nyakamba.
-    Aú, megharaptál.
-    Szakmai ártalom.
-    Hülye vámpír.
-    Édes kislány – mosolygott rám, majd ismét visszahajolt volna a számra, mikor kopogtak.
Azt hiszem ez a pillanat volt az, mikor megutáltam a kopogást. Miért nem tudják békén hagyni az embert?