9.fejezet: Esély

A tizenötödik napon úgy döntöttem, véget vetek az önsajnálatnak, és elkezdek ismerkedni a körülöttem lévő emberekkel, végül is ezért jöttem ide. Candice vagy nem tudta, hogy mi történt, vagy úgy tett, mint aki nem tudja, és ezért ővele töltöttem a legtöbb időmet. Volt, hogy egy egész napot töltöttem a díszletek között, olyan volt, mintha egy álomba csöppentem volna.
-    Annyira fura, hogy ezek nem is igazi szobák.
-    Nekünk is fura, mikor a tv-ben visszanézzük az egészet. Annyira profik azok, akikkel együtt dolgozunk.
-    Az írók pedig az istenek.
-    Pontosan.
Épp egy melegszendvicset csócsáltunk, mikor a hangos bemondó jelzett, miszerint mindenki a helyére, kezdődik a forgatás. Én a ruhákkal teli raktárban maradtam, csodáltam a darabokat, elképzeltem, milyen lehetne Katherine korabeli ruhájában táncolni egy hatalmas bálteremben Joseph-fel. Miért pont ő jutott eszembe? Talán mert Klaust se nehéz elképzelni öltönybe. Te jó ég, de jól nézhet ki Joseph öltönybe… Miért gondolkodsz róla, Mira? Csinálj úgy, mintha ne létezne! Örültem, hogy a tegnapi szellemes részben nem tűnt fel Klaus, azóta, mióta szakítottunk nem találkoztam Joseph-fel.

Elhatároztam, hogy kimozdulok kicsit a városba, de megtorpantam Joseph öltözőjének az ajtajánál. Itt akart először megcsókolni, itt ültünk a földön pezsgőt iszogatva… Muszáj bemennem, csak egy pillanatra. Az ajtó nyitva volt, de szerencsére nem volt bent senki. Végigsimítottam az asztalon, a fóliákon, melyek a ruhát rejtették, ezeket terítette le a földre, hogy nem fázzunk föl. Mikor belenyúltam a fiókba, megtaláltam azt a két darab kekszet, amit nem ettem meg. Belém hasított a fájdalom, betoltam a fiókot, és indultam volna ki, mikor kinyílt az ajtó. Joseph kővé dermedt, mikor meglátott, és szólásra nyitotta a száját, de ahelyett, hogy megszólalt volna, inkább visszacsukta. Ugyanolyan jól nézett ki, mint mindig, bár ők nem is nagyon hagyhatják el magukat. Egyáltalán miért hagyná el magát? Daniel túlreagálja ezt a szakítást. Nem törtem össze a szívét.
-    Sajnálom.
-    Újból. Most épp mit? Hogy idejöttél csak úgy, mintha jogod lenne hozzá, vagy azt, hogy azt hiszed megmondhatod, hogy mit gondolok, és mit érzek. Vagy esetleg azért, amiért beleturkáltál a gépembe?
Teljesen jogos volt, amit mondott, kicsit sajnáltam is, hogy mindent értettem. Mindegyikért bocsánatot kellene kérnem, kivéve az érzéses-gondolkodós dologért. Én reálisabban látom a kettőnk dolgát, mint ő, csak neki akarok jót.
-    Bocsánat, hogy idejöttem.
-    Csak ezért kérsz bocsánatot?
-    Nem, azért is, amiért elolvastam a leveledet.
-    Még valami?
-    Ennyi.
Joseph ökölbe szorította a kezét, ha nem ismertem volna, könnyedén azt hihettem volna, hogy meg akar ütni. Vett egy mély levegőt, majd felöltötte azt az erőltetett mosolyát, amit a televízióból már jól ismertem, és közelebb lépett hozzám. Reflexszerűen hátráltam, nem szerettem volna, ha belesétál a személyes terembe. Joseph tetette a szövegkönyvét az asztalra, majd egy hatalmas lépéssel előttem termett, és átkarolta a derekamat, hogy nehogy hátrálni tudjak.
-    Eressz el!
-    Nem.
Próbáltam lefejteni magamról a kezét, majd mikor az nem sikerült, a vállánál fogva próbáltam eltolni magamtól, de ezerszer erősebb volt. Mélyen a szemébe néztem, kicsit durcásan, de csak egy mosolyt kaptam válaszul.
-    Eressz el!
-    Nem.
-    Sikítani fogok.
-    Mindenki forgat.
-    Mit akarsz tőlem?
-    Beszélni.
Akkor még is miért nem engedsz el? Elfelejtetted, hogy pillanatragasztó van a kezeden, és hozzám ragadtál? Miért gondolod azt, hogy így majd beszélni fogok veled? Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, de végül egyiket se tettem fel.
-    Nem akarok beszélgetni.
-    Miért?
-    Csak.
-    Én szeretnék, és fogunk is.
Elengedte a csípőm, de nem engedte, hogy túl távol legyek tőle, megragadta a karom, és maga után ráncigált egészen a lakókocsijáig. Nem vagyok biztos abban, hogy szándékában állt-e rángatni, szerintem csak az én makacsságom miatt tette. A cipőm sarka simára csiszolódott, mire odaértünk, kicsit gyerekesen viselkedtem. Joseph bependerített az ajtón, majd bezárta maga után. Ő miért nem forgat? Mikor nem kellene, akkor úgy dolgozik, mint a hülye, most meg ahelyett, hogy éppen szíveket tépne, engem terrorizál.
-    Szerintem nincs olyan téma, amiről beszélnünk kéne.
-    Kérsz inni valamit?
Majdnem elnevettem magam kínomban, mikor kimondta ezt a mondatot. Szerintem Joseph agyára ment a szerepe. Ő is kicsit megkattant, nem csak Klaus. Most komolyan azt hiszi, hogy leülök majd vele teázni, miközben csacsogunk az időjárásról?
-    El akarok menni.
-    Szóval akkor a kóla jó lesz.
Ez így nem okés, jóformán fogjuk ejtett, és most megpróbál az édes, és amúgy teljes mértékben megérthető elrabolóm lenni. Joseph tutira megőrült.

Leültem a fotelébe, és végigfutattam a fejemben a diagnózisokat. Sokkot kapott a sorozatos kidobások miatt. Sokak kikészülnek, ha érzelmi válságba kerülnek, úgy tűnik, neki az agyára is hatott. Vagy az is lehet, hogy valami furcsa kémiai folyamat zajlik le a testében amiatt a sok vérnek kinéző szirup miatt, és ez hatással van a személyiségére is. Az is lehet, hogy csak simán szívatni akar.
-    Kösz – kaptam ki a kezéből a poharat, majd egy huzamra megittam, és felpattantam a fotelből. – Köszönöm a vendéglátást, most megyek.
-    Nem.
Utálom ezt a szót, miért találták ki egyáltalán? Persze fontos, meg minden, de azért nem kellene folyton ezt hajtogatnia, ha mondok valamit. Ha megkérdezném, hogy „Normális vagy?” vagyon akkor is azt felelné, hogy nem?
-    Szeretlek.
Úgy éreztem magam, mint aki belenyúlt a konnektorba, vagy mint akit leöltöttek egy kádnyi jéggel. A legrosszabb még is az volt, hogy bűntudatom támadt. Lehet, hogy tényleg összetörtem a szívét?
-    Ez sajnálatos, mert én nem szeretlek.
-    Tényleg, akkor nézz a szemembe és úgy mond. Bele tudsz hazudni a képembe? – rántott oda magához.
Annyira közel volt, hogy szinte levegőt se mertem venni, annyira szép volt a szeme, hogy nem bírtam belenézni, csak azt tudtam, hogy azonnal ki kell vágnom ebből magam.
-    Szeretsz? – suttogta.
-    Én…Én…Nem tudom.
-    Miért nem akarsz velem lenni?
-    Hagyj békén Joseph, kérlek – szöktek könnyek a szemembe.
Mindig ez történt, ha sarokba szorítva éreztem magam, rám tőr a sírás. A bűntudatom az egekbe szökött, annyira szégyelltem magam amiért olyan csúnyán kidobtam Joseph-fet. Lehettem volna sokkal kíméletesebb.
-    Mitől félsz annyira?
-    Hagyj békén.
-    Ne sírj, hanem válaszolj!
-    Mindentől.
Ekkor tört el igazán a mécses, Joseph vállára hajtottam a fejem, és engedtem, hogy utat törjenek maguknak az érzéseim. Az egész testem rázkódott a sírástól, nem bírtam tovább tettetni, hogy nem érdekel. Megbántam, amit tettem? Igen. Azt akarom, hogy a közelemben legyen? Igen. Félek? Igen. Össze akarok vele jönni újra? Nem.
Joseph szorosan magához ölelt, egészen addig, míg meg nem nyugodtam. A torkom fájt a gombócoktól, a lábam megfájdult a sok állástól, a szemem pedig égett a könnyektől. Mikor szétváltunk, leültem a fotelbe, kifújtam az orrom, megtöröltem a szemem, majd a szőnyeget kezdtem fixírozni. Joseph a kezembe nyomott egy csészét, majd töltött bele egy termoszból meleg teát, ami nagyon jól esett. Átmelegítette az érzelem túlfűtöttségtől remegő testemet, és a torkomnak is jót tett.
-    Megbízhatsz bennem.
-    Mutatok valamit.
Levettem a cipőmet, majd feltűrtem a farmerom szárát, és elkezdtem kikapcsolni tépőzárakat. Joseph kezébe nyomtam a sínemet, majd felálltam, és a testsúlyomat csak az egyik lábamra terheltem, majd a másikra, és a magasságom azonnal kevesebb lett.
-    Mi történt?
-    Autóbalesetet szenvedtem, mikor ötéves voltam, és így tudták csak megcsinálni. Nem olyan durva, de magasítás van a cipőimben. Én nem tudok magassarkú-cipőt felvenni, nem vehetek fel szoknyát, mert akkor semmi nem takarja a hegeket. Én nem tudok végigsétálni veled a vörös szőnyegen.
Joseph emésztette, amit hallott, én pedig visszavettem a sínt, ami tompította a terhelést, így nem sajgott a lábam egy egésznapi rohangálástól. Tudom, hogy van egy olyan modell is, aki féllábú, de én se modell nem vagyok, se nem elég erős ahhoz, hogy kibírjam a sajtó ócsárolását. A Vámpírnaplós sztárok egész jól megúszták a médiacirkuszt, nem írt még senki róluk becsmérlő cikket, és nem akartam én lenni a súlyocska, ami átbillenti a mérleg nyelvét. Eleget voltam már gúnyolódások céltáblája.
-    Szerinted ez érdekel engem? Szerinted a vörös szőnyeg az életem?
-    A paparazzikat és az újságokat biztosan érdekelni fogja. Nagyon nehéz megbíznom bárkiben is. Szóval…
-    Ha nem adsz esélyt nekem, akkor honnan tudod, hogy megfelelsz-e páromul, vagy sem? Kedvelsz, nem?
-    Nagyon.
-    Akkor?
-    Akkor… Egy esély, és nem több.
-    Nem fogsz csalódni.
Kivette a kezemből a csészét, majd felkapott és pörgetni kezdett. Mikor már minden forgatott körülöttem, megcsókolt. Beletúrtam a hajába, és elvesztem az ölelésében, miközben minden szenvedélyét próbáltam viszonozni. Éreztem, hogy rezegni kezd a zsebe, és sejtettem, hogy mégis csak forgatáson kellene lennie. Szuper, csinálok egy szép kis csődöt a cégnek.
-    Menj csak, majd este találkozunk.
-    Tizenegykor kopogni fogok.
-    Gondoltam.
-    Szeretlek.
-    Tudom.
Még nem akarom én is mondani, ahhoz el kell telnie egy kis időnek. Nem kapkodunk el semmit, nem rohanunk ajtóstul a házba, majd mindennek eljön az ideje. Sose gondoltam volna, hogy Daniel hülye mondatának köszönhetem majd, hogy mertem kockáztatni. Cserébe rágni fogom Julie fülét – persze, ha megismerkedem végre vele -, hogy azonnal hozza vissza Elijaht.