Az életem semmiben nem különbözött a velem egykorúakétól, iskolába jártam, tanultam, néha találkozgattam a barátnőimmel. Talán egy kicsit többet olvastam, mint az osztálytársaim, és nem szerettem diszkókba járni, de nem éreztem magam különlegesnek.
Az egyik vámpírnaplós rajongói oldalon olvastam a versenyről, aminek a nyertese egy hónapig kimehet Amerikába, és a vámpírnaplók stábjával élhet. Mikor jelentkeztem rá, úgy voltam vele, hogy adok egy esélyt a sorsnak, de biztos voltam benne, hogy nem fog sikerülni. E-mail-el kellett bejelentkezni, minden nap kaptál egy kérdést, amire azonnal válaszolni kellett, és a sok helyes beküldő közül kisorsolják majd a végén azt az egy szerencsést, akinek valóra válhat az álma. Mivel mindig különböző időpontokban szálingóztak a kérdések, folyamatosan a neten lógtam, amiért egyszer nap végig el is vették a suliban a telefonomat.
Szerda volt, ráadásul nyolc órám volt a történelem fakultáció miatt, ami azt jelentette, hogy a hetedig és nyolcadik órában nem netezhetek.
- Nah, még mindig csinálod azt a versenyt? – kérdezte Erika, mikor irodalomóra közepén felébredt.
- Igen, elvileg ma lesz az eredményhirdetés. Képzeld milyen jó lenne nyerni. Irigylem a csajt, aki majd megnyeri.
- Lehet, hogy te leszel az.
- Nincs akkora szerencsém.
- Mindig olyan negatív vagy. Na, alszom tovább.
A tanárok már hozzászoktak ahhoz, hogy folyton alszik, persze volt egy két egyed, aki leállt vele veszekedni, de mivel a kettes szintet mindig elérte az órákon, nem szólhattak egy szót se. Amúgy jó tanuló is tudott volna lenni, csak a családi problémák így ütköztek ki rajta. Ez az év se lesz jobb neki, mint az előző.
Az angolóra mindenre hasonlított, csak arra nem, aminek hivatalosan kellett volna lennie. Voltak, akik facebook-oztak, mások beszélgettek, Erika aludt, Laura pedig kényelmesen megebédelt mellettem. Én a változatosság kedvéjért könyvet olvastam, a tanár pedig épp a keresztrejtvényt fejtő fiúkkal veszekedett. Nem voltunk jó osztály, de azoknál a tanároknál, akiket szerettünk, jól viselkedtünk. Az angoltanárunk, és egyben ofőnk a világ legidiótább embere volt. Nem csak tanárnak volt alkalmatlan, de néha úgy éreztem, emberileg se van ott a szeren. Sokszor rosszindulatúnak tűnt, a másik pillanatban meg kedves volt, amit nem tudtam hova tenni. Az idő múlásával már a kedveskedése se érdekelt, kétszínűnek éreztem.
- Míra, te már megint miért nem dolgozol?
- Mert nincs munkafüzetem.
- És miért nincs?
- Mert nehéz a táska.
Az, aki az órarendünket állította össze, elfelejtett belegondolni abba, hogy olyan sok tankönyvet kellene magukkal hurcolni, ha mindent elhoznánk, hogy leszakadna a hátunk. Természetesen ez a tanárokat nem érdekelte, úgyhogy még így is, hogy kispóroltunk egy csomó könyvet, még így is nagyon nehéz volt a táska.
Olyan fáradt voltam, mikor kiléptem az iskolából, hogy az ernyőmet is alig bírtam tartani. Nem álmos voltam, hanem fáradt, rohadtul fáradt. Mikor hazaértem megebédeltem, és azonnal megnéztem az e-mail fiókomat. Remegett kezem-lábam, mire végigolvastam az üzenetet, amit elsőre is megértettem, de azért még háromszor végigolvastam, és a fordítóba is bemásoltam, de mindenféleképpen azt hozta ki, hogy: NYERTEM!
Igazán csak a repülőn lettem igazán ideges, és nem azért, mert féltem a magasba, vagy mert egyedül kellett elutaznom a világ másig végére, hanem azért, mert akkor tudatosult bennem, hogy egy szót se beszélek angolul. Na jó, ez talán túlzás, de tényleg kezdtem bepánikolni. Mit fogok csinálni, ha nem értem, amit mondanak? Mert még magamat csak kifejezem valahogy, akár mutogatva is, de ha őket nem értem meg, akkor elvesztem. Nem akarok beégni, jaj istenem, még segítségem sincs!
Egy szemüveges lány várt a reptéren, kezében egy táblával, amin a nevem szerepelt nagy, nyomtatott betűkkel. A nyakamba akasztott egy vörös szalagon lógó kártyát, és elmagyarázta, hogy csak ezzel mehetek be a forgatási területre. Úgy beszélt hozzám, mintha egy kisgyerek lennék, és sajnos így is éreztem magam. A autóban - ami egy nagyon vagány fekete Mercedes volt – síri csönd uralkodott, én nem akartam beszélni, ő pedig nem kérdezett sokat, csak annyit, amennyit muszáj volt.
- Jól vagy?
- Igen.
Húha, első angol szavam az igen volt, még a köszönömöt is elfelejtettem hozzátenni, pedig az se egy nehéz szó pár. Oké, kezdek pánikba esni, mit fogok én itt csinálni? Egyáltalán miért válaszoltam arra a hülye üzenetre, átengedhettem volna valaki másnak, aki jobban tud angolul. Jó oké, hülye lettem volna kihagyni egy ekkora lehetőséget, de most még is egy idióta csődtömegnek érzem magam.
A kordonoknál sikítozó lányok álltak, papírokkal és fényképezőgépekkel felfegyverkezve, és közeledve hozzájuk úgy éreztem magam, mint egy zebra az oroszlánok között. Olyan hevesek, és izgatottak voltak, hogy féltem nekem esnek, mert az hiszik, valami híresség vagyok. A kísérő hölgy, akinek még a nevét se tudtam, mert voltam olyan hülye, hogy nem kérdeztem meg, mikor lehetett volna, elvezetett egy lakókocsihoz. Szuper, még soha életemben nem laktam lakókocsiban. Úgy nézett ki, mint egy apró albérlet, csak éppen senkinek nem kellett fizetnem érte. A nő elmagyarázta, hogy fél négykor végeznek a színészek, de addig szívesen végigvezet a kulisszák mögött. Nem éreztem annyira fittnek magam, hogy idegen emberek között mászkáljak, azzal a kockázattal, hogy beszélgetni szeretnének velem, így fáradságra hivatkozva a kocsimban maradtam.
Vegyes érzelmekkel vártam a fél négyet. Egyrészről rohadtul vártam, mert minden álmom volt, hogy találkozhassak a színészekkel, más részről borzasztóan be voltam tojva. Ezerszer elképzeltem a jelenetet, amint belépek egy terembe, ahol abban a pillanatban megfagy a levegő, és minden szem rám szegeződik, én meg még azt is elfejtem, hogy hogyan hívnak. Tizenháromszor elmondtam a szövegemet „Sziasztok, Míra Kovács vagyok. Ürülök, hogy megismerhetlek titeket.” Még annak is utánanéztem, hogy a kovács angolul smith, ami itt is ugyanolyan tucatnév, mint nálunk. Te jó ég, el fogok ájulni.
Kopogtatás rázott fel a kétségbeesésemből, az ajtóra pedig nem igen szereltek kulcslyukat, úgyhogy mielőtt ajtót nyitottam kikiabáltam.
- Ki vagy?
- Lisa, velem jöttél ide.
Oké, most már legalább tudom, hogy hogyan hívják. Kinyitottam az ajtót, félve attól, hogy mögötte nyolcvanezer ember van, aki látni akar, de szerencsére egyedül volt. Kedvesen mosolygott rám, megragadta a kezem, és egy épület felé kezdett vezetni. Meglepődtem azon, hogy tudtam sétálni, mert a lábam a nyárfalevélnél is jobban remegett. A kezem jég hideg volt, a szívem pedig a torkomban dobogott.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj.
Hát igen, ő könnyen beszél, de azért megnézném, hogy mit csinálna, ha Magyarországra kellene jönnie. Még megfutamodhatok, egyszerűen visszarohanok a lakásomba, és egy hónapig ki se jövök onnan. Na jó, az elég röhejes lenne.
Hála az Isteneknek, a terem tömve volt emberekkel, valamiféle buli volt, és senki nem figyelt fel arra, hogy új tag csatlakozott az ünneplőkhöz. Fogalmam nem volt mit ünnepelnek, csak azzal voltam elfoglalva, hogy keressem a kijáratot, ha esetleg futnom kellene.
- Kaphatnék valamit inni?
- Persze.
Próbáltam húzni az időt, mert biztos voltam benne, hogy Lisa végig fog rohanni velem a termen, és mindenkinek bemutat, akikkel kínosan el kell beszélgetnem, minimum három percig. A puncsos tálnál ott állt Jeremy, illetve Steven, aki egy ismeretlen lánnyal beszélgetett.
- Szia, ő itt Míra, tudod az a lány, aki megnyerte a versenyt.
Hát, azért ennél szebb bemutatást is kaphattam volna. A vezetéknevemet úgy lehagyta, ahogy kellett, ráadásul még azzal se vesződött, hogy szép körmondatokban beszéljen. Zsír, ez az új megnevezésem: a csaj, aki megnyerte a versenyt.
- Steven McQueen.
- Tudom.
Te idióta, a nevedet kellett volna mondani, nem azt, hogy tudod. Persze, hogy tudod, minden rajongó tudja a színészek nevét. Szépen indul az ittlétem, mondhatom.
- Míra Kovács vagyok.
- Míra micsoda?
- Angolul Smith.
- Bocsi. Te milyen nemzetiségű vagy?
- Magyar.
- Nem is hallottam még ilyen nevű országról.
Hát ez szégyen, de nem meglepő. Amerikában vagyok, az isten szerelmére, jó ha azt tudják, hogy hol van Európa, luxus lenne azt kérni, hogy tudják merre van a hazám. Legszívesebben földrajzi és történelmi instrukciókkal láttam volna el, de sajnos az eltérő nyelv megakadályozott ebben.
- Mit ünnepeltek?
- Nina névnapját. Bemutassalak neki?
- Szerintem jobb, ha majd később megyünk oda.
Hát igen, magyarul elég lett volna annyit mondanom, hogy ráér később, de így nyakatekerten biztonságosabb volt. Eddig nem sültem be nagyon, és ez borzasztóan idegesített. Ha a sors eddig még nem akasztotta össze a nyelvem, akkor biztosan nagyobb feketelevest tartogat számomra.
- Meg tudnád mondani, hol van a wc?
- Annál az ajtónál.
- Köszönöm.
Elindultam a mosdó irányába, vigyázva arra, hogy senkinek ne nézek a szemébe, mikor valaki belém rohant. A puncsom a fehér ingjén landolt, én pedig majdnem a padlón, de gyorsan visszarántott.
- Annyira nagyon sajnálom, elnézést, nem akartam. Nagyon sajnálom.
Nem volt meglepő, hogy magyarul kezdtem elnézést kérni, végül is, az az anyanyelvem. Felnéztem az áldozatra, és földbe gyökerezett a lábam. Joseph Morgan állt előttem, aki kedvesen mosolygott rám, pedig épp az előbb tettem tönkre a ruháját. Hogy lehetek ekkora marha? Leöntöm, pont őt öntöm le, akiért annyira oda vagyok. Rohadj meg karma!
- Semmi baj, majd azt mondom, éhes lettem, és ittam valakiből.
Annyira meg voltam illetődve, hogy még nevetni is elfejtettem, pedig nem volt olyan rossz vámpírvicc, egy vámpírt játszó színésztől. Csak álltam ott, és bámultam, mint bárány az újkapura, és egy szó se jött a számra. Ő nem volt túlságosan meglepődve, gondolom hozzászokott már, hogy flúgos tini lányok csorgatják a nyálukat utána.
- Az előbb olyan fura nyelven beszéltél. Mi volt az?
- Magyar.
- Értem.
Most vagy tudja, hogy hol van Magyarország, vagy csak nem akart udvariatlan lenni azzal, hogy azt mondja életében nem hallott még róla. Nem hibáztattam Stevent, lehet hogy én is így reagáltam volna.
- Joseph – nyújtotta a kezét.
- Míra, Míra Kovács.
- Örülök, hogy megismerhettelek.
- Én is.
- Most mennem kell, majd találkozunk.
- Igen, szia.
Oh istenem, ennél jobb már nem is lehet ez a nap. Fura, most már nem is izgulok annyira. Ha Joseph brit kiejtését megértettem, akkor másokét is megfogom. Mégse olyan szemét ez a sors, mint gondoltam.
Szerencsésen elkerültem Lisát, így nem mutatott be fűnek-fának, és észrevétlenül visszavonulhattam a lakásomba. Egy napra két híresség bőven elég volt, van még 27 napom megismerni a többieket. Megírtam elektronikus úton az otthoniaknak a tapasztalataimat, majd lecsuktam a laptopomat, és bebújtam az ágyba. Jó éjszakát, Amerika.
