10. fejezet: Randi

Pontban tizenegykor kopogtak, Joseph állt az ajtó túloldalán, kezében egy szál vörös rózsával. Megköszöntem a virágot, betettem egy ásványvizes üvegbe – az volt az első dolog, ami a kezembe akadt –, majd beinvitáltam a vámpíromat.
-    Vedd a kabátodat, megyünk.
-    Hova?
-    Bulizni.
-    Én nem igazán szeretek bulizni.
-    Beülünk egy szórakozóhelyre, és megiszunk valamit.
Ha pontosan akarnék idézni, akkor a pub szót kellene használnom, amit nem igazán tudok hova rakni, számomra a pub egy szép kifejezése a kocsmának. Nincs mit tenni, nem bánthatom meg Joseph-fet.
A hely nem is volt annyira vészes, valahol a kávézó és a kocsma között állt, nem voltak veszélyes arcok, de nem is öltönyös úriemberek szürcsölték a feketéjüket. Joseph rendelt magának egy üveg sört, én csak egy kólát kértem. Eredetileg gyömbért akartam volna inni, de nem jutott eszembe angolul, úgyhogy maradtam a nemzetközi szóvá vált Coca Colánál.
-    Miről szeretnél beszélgetni? – kérdezte Joseph.
-    Nem tudom, nem terveztem, hogy beszélgetünk. Úgy értem…
Azt akartam kifejezni, hogy nem tudom, hogy miről beszéljünk, mert nem terveztem, hogy fecsegünk, ez így egy kicsit félreérthető.
-    Azt akartam mondani, hogy nem tudok témát.
-    Milyen zenét szeretsz?
Jaj, ez tök béna, úgy érzem magam, mint egy elcseszett nyelvvizsgán. Nincs még nyelvvizsgám, de ott is folyton dumáltatni akarnak a szóbelin. Nem akarok beszélni, folyton azon agyalok, hogy milyen igeidőt használjak, meg hogy ne teljen öt órába, még kiköpök egy mondatot.
-    Mindent, kivéve a jazzt. Kedvenceim a Green Day, The pretty reckles, Aerosmith, Sum41 és Lady Gaga.
-    A többségében rock.
-    Igen, nos nem igazán értem a szövegeiket, de a zene jó, és ez a lényeg.
Joseph elkezdett nevetni, ami egyben esett jól és rosszul. Örültem, hogy mulatságosnak tart, de nem esett túl jól, hogy kiröhög. Fordított helyzetben biztos ő se örülne, ha kinevetném.
-    Bocsi, de ez nagyon aranyos volt. Szóval, lehet, hogy arról énekelnek, hogy szétb*sszuk az egész világot, te meg dúdolod a buszon.
-    Azért nagyjából értem. Ha nem fejezed be a nevetést, magyarul fogok beszélni hozzád, hogy ne érts.
-    Ne haragudj, nem akartalak megbántani, de ez vicces. Édes, ne legyél mérges.
-    Oké.
Hogy a francba tudnék mérges lenni, mikor azt mondja nekem, hogy „Édes, ne legyél mérges.”? Ha csak fele annyira lenne aranyos, mint amilyen édes most, sokkal könnyebb dolgom lenne.
-    Olvastam, hogy sokat olvasol.
-    Igen, ez így van.
-    Én is szeretek olvasni.
-    Miket?
-    Akármit.
-    Akármit? Playboy?
-    Nem fogok beszélni veled.
-    Csak viccelek.
-    Rossz a humorod.
Jegyzet magamnak: Josephre rossz hatással van a pub, a sör, és a vörös rózsa egyvelege. Nem baj, hogy ugrat, egy jó kapcsolatban a felek jó haverok is, de ez így nem fair. Én nem tudok visszavágni, mert zsigerből magyarul kezdenék el beszélni, ő előnyben van.
-    Ugye nem bántottalak meg?
-    Nem, csak gonosz vagy.
-    Tudod, én vagyok Klaus – suttogott, mintha egy hatalmas titkot árult volna el.
-    Tényleg? Tudtam, hogy hasonlítasz valakire. Akkor nemsokára megharapsz?
-    Más is csinálok veled később, ha akarod.
Ezt akkor se érhettem volna félre, ha akartam volna. Joseph extra-ultra jókedvében van, a végén még felpattan az asztalra táncolni. Na jó, azt azért nem, de kicsit zavarba ejtő volt, amit mondott. Az italomat kortyoltam zavaromban, és próbáltam valami beszédtémán agyalni.
-    Vallásos vagy? – előzött meg Joseph.
-    Nem.
-    Egyáltalán?
-    Tudod, kitaláltam magamnak egy vallást, vagy valami olyasmit.
-    Elmeséled?
-    Hosszú.
-    Van időnk.
Elmondtam neki, hogy a lelkekben hiszek, abban, hogy mindenki okkal jött a Földre, az a feladatunk, hogy tanuljunk, és sosincs vége a tanulásnak, mert mondjuk 100 év alatt sok minden változik. A rossz csak azért létezik, hogy megtapasztalhassuk azt is, mert tudnunk kell milyen, ha valaki becsap, elhagy, megüt.
-    És bizonyára ezért van az, hogy sokszor mondják az emberek, hogy: „Olyan ismerős vagy, nem találkoztunk már?”. A lelkünk találkozott már egy előző életben.
-    Van logika abban, amit mondasz. Tudtam én, hogy más vagy, mint a többi lány. Akkor nincs se pokol, se menny?
-    Nincs értelme. Ki dönti el, hogy amit teszel az jó-e, vagy rossz? Ha valaki meg akar ölni, de én megmentelek, és lelövöm véletlenül a támadót, akkor az jó, vagy rossz? Megöltem valakit, de megmentettelek. Senkinek sincs joga pálcát törni a fejünk fölött.
Sose gondoltam volna, hogy a pálcát törjön a fejünk fölött kifejezést fogom valaha is használni. Amikor tanultuk, mindig kiakadtam, hogy ilyen felesleges kifejezéseket soha az életben nem fogok mondani, értelmetlen megtanulni. Sose tudhatod, hogy mire lesz szükséged.
-    Jól érzed magad velem?
-    Igen.
Joseph miközben beszélt, elkezdte simogatni a kezem, én pedig annyira zavarba jöttem, hogy elhúztam, és a szívószállal kezdtem babrálni. Nem akartam megbántani, csak egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Mit kell ilyenkor csinálni?

Még negyed óráig beszélgettünk, elmesélte a vicces történeteket, amiket Ian kieszelt, vagy a szövegkönyvtévesztéseket, amik tényleg nagyon szórakoztatóak voltak. A többiek általában megpróbálják leutánozni a beszédén, amin pedig ő szokott jókat mulatni. Mikor kimentünk az utcára, reflexszerűen előhúzta a kabátzsebéből a cigarettásdobozt, de mielőtt rágyújtott volna, rám lesett, majd visszasüllyesztette a zsebébe.
-    Ha szeretnéd akkor…
-    Nem, van egy jobb ötletem.
Átkarolta a derekamat, majd magához rántott. Olyan hevesen csókolt meg, hogy kicsit nehezemre esett tartani a tempót, ráadásul valahogy az egyik falhoz is hátráltunk útközben, Joseph keze pedig becsúszott a nyitott kabátomon keresztül a pólóm alá. Csak a derekamat simogatta, amit senki nem látott, nem a mellemet kezdte el fogdosni, de engem akkor is zavart ez a túlzott hevesség, még is csak az utcán vagyunk.
-    Joseph, kérlek, az utcán vagyunk.
-    Igazad van.
Csöndben tettük meg az otthonunkhoz vezető utat, de akárhányszor rápillantottam, mindig egy cinkos mosolyt villantott felém, mint aki élvezi, hogy feszegette a szabályokat. A fiúk olyan gyerekesek tudnak lenni. Ő már harminc éves, és úgy viselkedik, mint egy őrült végzős. Elindultam a lakókocsimhoz, de megfogta a kezem, és a másik irányba kezdett terelgetni. Úgy tűnik, hogy nála fogok aludni.
Joseph nem kapcsolt lámpát, mikor beléptünk, csak azonnal az ajkamra tapadt. Úgy tűnik, szeretne kicsit belehúzni az ismerkedésbe. Tudom, hogy nem olyan, aki rám erőltetne valamit, amit nem akarok, de nekem is vigyáznom kell, hogy ne éljek vissza ezzel. Nem utasíthatom el mindig. Engedtem, hogy letolja rólam a kabátot és a pulcsit, miközben én is megszabadítottam a dzsekijétől. Besétáltunk a szobába, miközben folyamatosan csókolóztunk, és csak azért vettem észre, hogy az ágynál vagyunk, mert lehuppantam rá. Joseph óvatosan fölém mászott, és újból csókolni kezdett. Végigsimogattam minden izmát a hátán, sokkal jobb érzés volt, mint gondoltam – mert hát én is fantáziálok azért vele. Akkor kerültem igazán patt helyzetbe, mikor a nyakamat kezdte el csókolgatni. Nem tudtam mit kezdeni magammal, csak azt tudtam, hogy nagyon, NAGYON jó. Én lepődtem meg legjobban azon, hogy Joseph ölében kötöttem ki, de a csókja elárulta, hogy ő is megdöbbent a hevességemen. A csókjai ismét lecsúsztak a nyakamra, a szoba pedig úgy gondolta, jó ötlet lenne járni egy keringőt. Felnyögtem, mikor megharapott, de nem a fájdalomtól, hanem a jóleső érzéstől. Hülye szakmai ártalom, hogy ilyen rohadt jól esik. Visszahuppantunk az ágyra, most már sokkal összesimultabban, és éreztem, ahogy Joseph keze egyre feljebb csúszik a testemen, mikor egyszer csak zizegni kezdett a mobilja.
-    Francba… - morgott Joseph, majd úgy szolt bele a telefonba, hogy érezhető legyen, nagyon rosszkor keresték.
Amíg ő beszélt, én próbáltam összeszedni magam, például újra megtanulni lélegezni, de túl szép látvány volt Joseph arca így alulnézettből ahhoz, hogy magammal törődjek.
-    Bocsi, csak egy rossz italmeghívás, rosszkor.
-    A szeretőd volt?
-    Szegény Paul.
Mind a ketten nevetésben törtünk ki, valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy Paul volt az, akit csajnak néztem. Most már kutya kötelességem venni neki egy doboz bombont, hogy legyen mit eszegetnie a Született feleségek következő részén.
-    Te egy nagyon csodás nő vagy – suttogott Joseph a fülembe.
-    Te pedig egy nagyon brit férfi – ércelődtem a kiejtésén.
-    És ez az egyik oka annak, hogy kedvelsz.
-    És mi a többi?
-    Helyes vagyok, jól csókolózom, és nem harapom le a fejed, amiért leöntöttél az első találkozásunkkor.
-    Igazad van.
Sokáig csókolóztunk még, de sokkal szelídebben, Joseph bizonyára nem akart kapkodni. Ha az a rohadék telefon nem szólalt volna meg, akkor már biztos, hogy a fellegekben táncolnék a pici angyalkákkal. Jó érzés volt Joseph karjaiban elaludni, nagyon finom illata volt, és olyan gyengéden fogott át, mintha hímes tojás lennék, ami egy rossz mozdulattól eltörik. Borzasztóan szerencsés vagyok.

9.fejezet: Esély

A tizenötödik napon úgy döntöttem, véget vetek az önsajnálatnak, és elkezdek ismerkedni a körülöttem lévő emberekkel, végül is ezért jöttem ide. Candice vagy nem tudta, hogy mi történt, vagy úgy tett, mint aki nem tudja, és ezért ővele töltöttem a legtöbb időmet. Volt, hogy egy egész napot töltöttem a díszletek között, olyan volt, mintha egy álomba csöppentem volna.
-    Annyira fura, hogy ezek nem is igazi szobák.
-    Nekünk is fura, mikor a tv-ben visszanézzük az egészet. Annyira profik azok, akikkel együtt dolgozunk.
-    Az írók pedig az istenek.
-    Pontosan.
Épp egy melegszendvicset csócsáltunk, mikor a hangos bemondó jelzett, miszerint mindenki a helyére, kezdődik a forgatás. Én a ruhákkal teli raktárban maradtam, csodáltam a darabokat, elképzeltem, milyen lehetne Katherine korabeli ruhájában táncolni egy hatalmas bálteremben Joseph-fel. Miért pont ő jutott eszembe? Talán mert Klaust se nehéz elképzelni öltönybe. Te jó ég, de jól nézhet ki Joseph öltönybe… Miért gondolkodsz róla, Mira? Csinálj úgy, mintha ne létezne! Örültem, hogy a tegnapi szellemes részben nem tűnt fel Klaus, azóta, mióta szakítottunk nem találkoztam Joseph-fel.

Elhatároztam, hogy kimozdulok kicsit a városba, de megtorpantam Joseph öltözőjének az ajtajánál. Itt akart először megcsókolni, itt ültünk a földön pezsgőt iszogatva… Muszáj bemennem, csak egy pillanatra. Az ajtó nyitva volt, de szerencsére nem volt bent senki. Végigsimítottam az asztalon, a fóliákon, melyek a ruhát rejtették, ezeket terítette le a földre, hogy nem fázzunk föl. Mikor belenyúltam a fiókba, megtaláltam azt a két darab kekszet, amit nem ettem meg. Belém hasított a fájdalom, betoltam a fiókot, és indultam volna ki, mikor kinyílt az ajtó. Joseph kővé dermedt, mikor meglátott, és szólásra nyitotta a száját, de ahelyett, hogy megszólalt volna, inkább visszacsukta. Ugyanolyan jól nézett ki, mint mindig, bár ők nem is nagyon hagyhatják el magukat. Egyáltalán miért hagyná el magát? Daniel túlreagálja ezt a szakítást. Nem törtem össze a szívét.
-    Sajnálom.
-    Újból. Most épp mit? Hogy idejöttél csak úgy, mintha jogod lenne hozzá, vagy azt, hogy azt hiszed megmondhatod, hogy mit gondolok, és mit érzek. Vagy esetleg azért, amiért beleturkáltál a gépembe?
Teljesen jogos volt, amit mondott, kicsit sajnáltam is, hogy mindent értettem. Mindegyikért bocsánatot kellene kérnem, kivéve az érzéses-gondolkodós dologért. Én reálisabban látom a kettőnk dolgát, mint ő, csak neki akarok jót.
-    Bocsánat, hogy idejöttem.
-    Csak ezért kérsz bocsánatot?
-    Nem, azért is, amiért elolvastam a leveledet.
-    Még valami?
-    Ennyi.
Joseph ökölbe szorította a kezét, ha nem ismertem volna, könnyedén azt hihettem volna, hogy meg akar ütni. Vett egy mély levegőt, majd felöltötte azt az erőltetett mosolyát, amit a televízióból már jól ismertem, és közelebb lépett hozzám. Reflexszerűen hátráltam, nem szerettem volna, ha belesétál a személyes terembe. Joseph tetette a szövegkönyvét az asztalra, majd egy hatalmas lépéssel előttem termett, és átkarolta a derekamat, hogy nehogy hátrálni tudjak.
-    Eressz el!
-    Nem.
Próbáltam lefejteni magamról a kezét, majd mikor az nem sikerült, a vállánál fogva próbáltam eltolni magamtól, de ezerszer erősebb volt. Mélyen a szemébe néztem, kicsit durcásan, de csak egy mosolyt kaptam válaszul.
-    Eressz el!
-    Nem.
-    Sikítani fogok.
-    Mindenki forgat.
-    Mit akarsz tőlem?
-    Beszélni.
Akkor még is miért nem engedsz el? Elfelejtetted, hogy pillanatragasztó van a kezeden, és hozzám ragadtál? Miért gondolod azt, hogy így majd beszélni fogok veled? Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, de végül egyiket se tettem fel.
-    Nem akarok beszélgetni.
-    Miért?
-    Csak.
-    Én szeretnék, és fogunk is.
Elengedte a csípőm, de nem engedte, hogy túl távol legyek tőle, megragadta a karom, és maga után ráncigált egészen a lakókocsijáig. Nem vagyok biztos abban, hogy szándékában állt-e rángatni, szerintem csak az én makacsságom miatt tette. A cipőm sarka simára csiszolódott, mire odaértünk, kicsit gyerekesen viselkedtem. Joseph bependerített az ajtón, majd bezárta maga után. Ő miért nem forgat? Mikor nem kellene, akkor úgy dolgozik, mint a hülye, most meg ahelyett, hogy éppen szíveket tépne, engem terrorizál.
-    Szerintem nincs olyan téma, amiről beszélnünk kéne.
-    Kérsz inni valamit?
Majdnem elnevettem magam kínomban, mikor kimondta ezt a mondatot. Szerintem Joseph agyára ment a szerepe. Ő is kicsit megkattant, nem csak Klaus. Most komolyan azt hiszi, hogy leülök majd vele teázni, miközben csacsogunk az időjárásról?
-    El akarok menni.
-    Szóval akkor a kóla jó lesz.
Ez így nem okés, jóformán fogjuk ejtett, és most megpróbál az édes, és amúgy teljes mértékben megérthető elrabolóm lenni. Joseph tutira megőrült.

Leültem a fotelébe, és végigfutattam a fejemben a diagnózisokat. Sokkot kapott a sorozatos kidobások miatt. Sokak kikészülnek, ha érzelmi válságba kerülnek, úgy tűnik, neki az agyára is hatott. Vagy az is lehet, hogy valami furcsa kémiai folyamat zajlik le a testében amiatt a sok vérnek kinéző szirup miatt, és ez hatással van a személyiségére is. Az is lehet, hogy csak simán szívatni akar.
-    Kösz – kaptam ki a kezéből a poharat, majd egy huzamra megittam, és felpattantam a fotelből. – Köszönöm a vendéglátást, most megyek.
-    Nem.
Utálom ezt a szót, miért találták ki egyáltalán? Persze fontos, meg minden, de azért nem kellene folyton ezt hajtogatnia, ha mondok valamit. Ha megkérdezném, hogy „Normális vagy?” vagyon akkor is azt felelné, hogy nem?
-    Szeretlek.
Úgy éreztem magam, mint aki belenyúlt a konnektorba, vagy mint akit leöltöttek egy kádnyi jéggel. A legrosszabb még is az volt, hogy bűntudatom támadt. Lehet, hogy tényleg összetörtem a szívét?
-    Ez sajnálatos, mert én nem szeretlek.
-    Tényleg, akkor nézz a szemembe és úgy mond. Bele tudsz hazudni a képembe? – rántott oda magához.
Annyira közel volt, hogy szinte levegőt se mertem venni, annyira szép volt a szeme, hogy nem bírtam belenézni, csak azt tudtam, hogy azonnal ki kell vágnom ebből magam.
-    Szeretsz? – suttogta.
-    Én…Én…Nem tudom.
-    Miért nem akarsz velem lenni?
-    Hagyj békén Joseph, kérlek – szöktek könnyek a szemembe.
Mindig ez történt, ha sarokba szorítva éreztem magam, rám tőr a sírás. A bűntudatom az egekbe szökött, annyira szégyelltem magam amiért olyan csúnyán kidobtam Joseph-fet. Lehettem volna sokkal kíméletesebb.
-    Mitől félsz annyira?
-    Hagyj békén.
-    Ne sírj, hanem válaszolj!
-    Mindentől.
Ekkor tört el igazán a mécses, Joseph vállára hajtottam a fejem, és engedtem, hogy utat törjenek maguknak az érzéseim. Az egész testem rázkódott a sírástól, nem bírtam tovább tettetni, hogy nem érdekel. Megbántam, amit tettem? Igen. Azt akarom, hogy a közelemben legyen? Igen. Félek? Igen. Össze akarok vele jönni újra? Nem.
Joseph szorosan magához ölelt, egészen addig, míg meg nem nyugodtam. A torkom fájt a gombócoktól, a lábam megfájdult a sok állástól, a szemem pedig égett a könnyektől. Mikor szétváltunk, leültem a fotelbe, kifújtam az orrom, megtöröltem a szemem, majd a szőnyeget kezdtem fixírozni. Joseph a kezembe nyomott egy csészét, majd töltött bele egy termoszból meleg teát, ami nagyon jól esett. Átmelegítette az érzelem túlfűtöttségtől remegő testemet, és a torkomnak is jót tett.
-    Megbízhatsz bennem.
-    Mutatok valamit.
Levettem a cipőmet, majd feltűrtem a farmerom szárát, és elkezdtem kikapcsolni tépőzárakat. Joseph kezébe nyomtam a sínemet, majd felálltam, és a testsúlyomat csak az egyik lábamra terheltem, majd a másikra, és a magasságom azonnal kevesebb lett.
-    Mi történt?
-    Autóbalesetet szenvedtem, mikor ötéves voltam, és így tudták csak megcsinálni. Nem olyan durva, de magasítás van a cipőimben. Én nem tudok magassarkú-cipőt felvenni, nem vehetek fel szoknyát, mert akkor semmi nem takarja a hegeket. Én nem tudok végigsétálni veled a vörös szőnyegen.
Joseph emésztette, amit hallott, én pedig visszavettem a sínt, ami tompította a terhelést, így nem sajgott a lábam egy egésznapi rohangálástól. Tudom, hogy van egy olyan modell is, aki féllábú, de én se modell nem vagyok, se nem elég erős ahhoz, hogy kibírjam a sajtó ócsárolását. A Vámpírnaplós sztárok egész jól megúszták a médiacirkuszt, nem írt még senki róluk becsmérlő cikket, és nem akartam én lenni a súlyocska, ami átbillenti a mérleg nyelvét. Eleget voltam már gúnyolódások céltáblája.
-    Szerinted ez érdekel engem? Szerinted a vörös szőnyeg az életem?
-    A paparazzikat és az újságokat biztosan érdekelni fogja. Nagyon nehéz megbíznom bárkiben is. Szóval…
-    Ha nem adsz esélyt nekem, akkor honnan tudod, hogy megfelelsz-e páromul, vagy sem? Kedvelsz, nem?
-    Nagyon.
-    Akkor?
-    Akkor… Egy esély, és nem több.
-    Nem fogsz csalódni.
Kivette a kezemből a csészét, majd felkapott és pörgetni kezdett. Mikor már minden forgatott körülöttem, megcsókolt. Beletúrtam a hajába, és elvesztem az ölelésében, miközben minden szenvedélyét próbáltam viszonozni. Éreztem, hogy rezegni kezd a zsebe, és sejtettem, hogy mégis csak forgatáson kellene lennie. Szuper, csinálok egy szép kis csődöt a cégnek.
-    Menj csak, majd este találkozunk.
-    Tizenegykor kopogni fogok.
-    Gondoltam.
-    Szeretlek.
-    Tudom.
Még nem akarom én is mondani, ahhoz el kell telnie egy kis időnek. Nem kapkodunk el semmit, nem rohanunk ajtóstul a házba, majd mindennek eljön az ideje. Sose gondoltam volna, hogy Daniel hülye mondatának köszönhetem majd, hogy mertem kockáztatni. Cserébe rágni fogom Julie fülét – persze, ha megismerkedem végre vele -, hogy azonnal hozza vissza Elijaht.

8.fejezet: Struccstratégia

A tizedik napom ugyanolyan volt, mint az előtte lévő három, Joseph folyamatosan dolgozott, és jóformán senkit nem tudtam elérni. Ez idő alatt viszont volt időm gondolkodni ezen az egész kapcsolaton. A vonzalom megvan köztünk az biztos, de a szerelem… Joseph lehet, hogy azt hiszi, hogy szeretet, de egy hónap múlva úgy is elmegyek innen, és soha többé nem látjuk egymást. A múltkor se beszéltük ez meg rendesen, csak lecsókolt, én meg elvesztettem a fejem. Borzasztóan jól éreztem magam a randinkon, de le kell szállnom a fellegekből, ez a kapcsolat halálra van ítélve.
Mikor Joseph lakókocsijának ajtaja előtt álltam kicsit elbizonytalanodtam. Minek vagyok itt? Úgy is zárva van az ajtó, nem tudok bemenni. A kilincs viszont engedett, mikor lenyomtam. Hiába füleltem, nem hallottam mozgolódást, Joseph bizonyára elfelejtette bezárni. Tudtam, hogy nem szép dolog, amit csinálok, de megerősítésre volt szükségem. Az e-mailjeit azóta nem nézte meg, úgyhogy ha csak a legrégebbit megnézem, nem fogja észrevenni, hogy olvasta-e, vagy sem.

Kedves Joseph,

Gondolkodtam kettőnkről, talán kicsit túl elhamarkodott következtetést hoztunk. Mások is éltek már távkapcsolatban, nagyon hiányzol, és a szerelmünk több annál a pár kilométernél, ami elválaszt minket egymástól.

Szeretlek,
Emily.

Ez a levél tökéletes elég volt ahhoz, hogy tudjam, ha beledöglöm is, de véghezviszem amit elterveztem. Nehéz lesz elhagyni, de mind a kettőnknek jobb lesz így. Magyarország nem a szomszédban van, nem tudunk csak úgy találkozni minden hétvégén. Most itt vagyok, és annyit dolgozik, hogy így se láttam már három napja.

Minél előbb lezárom ezt a kapcsolatot annál jobb.
-    Szia, szívem – nyomott egy puszit az arcomra, mikor este ajtót nyitottam neki.
-    Szia, Joseph.
Nem vette észre a hangomból, hogy valami bajom van, pedig próbáltam érzelemmentesen köszönni neki. Elég nyúzottnak nézett ki, de kedvesen mosolygott rám, miközben leült a fotelembe.
-    Gyere ide.
-    Nem.
Ez meglepte főleg a hangsúly, amit használtam. Elutasító akartam lenni, azt akartam, hogy érezze, nem bájcsevelyre készülök. Nehéz volt így viselkednem vele, mert akárhányszor a szemébe néztem megremegett a lábam.
-    Mi a baj?
-    Szeretném, hogy végleg vége legyen ennek a dolognak kettőnk között.
-    Miért?
-    Mert nem akarom ezt.
Joseph felpattant a székből, elég dühösnek tűnt, fel-alá járkált, miközben szinte kívülről is látszódott, hogy milyen gyorsan forognak a kerekek az agyában.
-    Miért nem akarod?
-    Mert nincs értelme. Egy hónap múlva én Európában leszek, te itt.
-    Soha nem hallottál még távkapcsolatról?
-    Emilyvel se működött.
Joseph elég leforrázottnak tűnt, bizonyára azon gondolkodhatott, hogy honnan tudom ezt. Biztosan arra a következtetésre fog jutni, hogy valamelyik internetes oldalon olvastam, és mindent cáfolni fog.
-    Honnan veszed ezt?
-    Elolvastam az e-mailedet.
-    Tessék?
Joseph rácsapott a karfára, majd megragadta a karom, és nekinyomott a falnak. Minden ember megijedt volna ebben a helyzetben, bár tudtam, hogy nem fog megütni, azért félve pillantottam fel rá.
-    Sajnálom.
-    Mit olvastál?
-    Ki akar békülni veled, azt írta, hogy a távkapcsolat működik, mert a szerelmetek erősebb, mint a távolság.
-    És arra nem gondoltál, hogy miért nem olvastam el?
-    Nem volt időd, vagy nem akartad, mit tudom én, nem ez számít. Kérlek, menj el.
Joseph eleresztette a karom, de nem tűnt úgy, hogy el akar menni. Miért kell ezt annyira ragozni? Én azt akarom, hogy vége legyen, ő fogadja el, és mindenki menjen a saját dolgára.
-    Azért nem akarod ezt, mert félsz valamitől, csak azt nem tudom mitől.
-    Túl sok kátyú van ebben a kapcsolatban. Mint például a korkülönbség.
-    Tudod ilyenkor tényleg gyerekes vagy. Igen fiatalabb vagy nálam, de nem tűnsz olyannak, mint a többi tizennyolc éves. Nem vihorászol, nem affektálsz, éretten viselkedsz.
Most erre még is mit mondhatnék? Miért kell neki erősködnie? Hagyjon el, szedjen fel valami szebb nőcskét, élvjen vele boldogan, engem meg hagyjon békén.
-    Egy ideig.
-    Mi egy ideig?
-    Egy ideig jó vagyok, aztán rájössz, hogy körül vagy véve szupermodellekkel, és tökéletes színésznőkkel. Férfi vagy, én pedig túl távol leszek ahhoz, hogy lássam.
-    Miért gondolod, hogy megcsalnálak?
Miért? Mert talán nem vagyok ultra szexi szupermodell, csak egy átlagos iskolás lány, aki nem jár szűk ruhákban, aki nem festi magát minden nap, aki nem könnyen barátkozik, aki nem híres az iskolájában, aki nem tudna mit tenni egy vörös szőnyegen, és aki csak kellemetlenséget okozna egy sztárnak, ha vele kellene mutatkoznia az utcán. 
-    Én csak nem akarok egy hónap múlva folyamatosan azon agyalni, hogy vajon éppen kivel vagy. Sajnálom, de nem tudok megbízni benned. Nem bízom senkiben.
-    És ha azt mondom, hogy kezdek beléd szeretni?
-    Akkor én azt mondom, hogy de én nem akarok beléd szeretni.
-    Rendben, akkor itt a vége.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt ezt hallani, de tudtam, hogy ha tovább folytatom ezt a reménytelen kapcsolatot, akkor csak jobban fog fájni a felismerés, hogy bilibe lóg a kezem. És amúgy is, hogyan magyaráztam volna meg a szüleimnek, hogy egy harmincéves pasi a barátom?
Joseph nem vágta be az ajtót, nem kiabált, nem tört össze semmit, de látszódott a mozdulatain, hogy majd szétveti az ideg. Hallottam az öngyújtó kattanását az ajtóm előtt, majd távolodó lépteket. Ennyit arról, hogy majd leszoktatom a dohányzásról.
Hiába próbáltam elfoglalni magam, hiába próbáltam meg olvasni, az agyam nem fogta fel a mondatok tartalmát, mindig Joseph csókjai jártak a fejemben. Az a kellemes érzés, mikor magához ölelt az ágyban, vagy az, mikor féltékenykedni kezdett Adam miatt. Az, akit nem visel meg a szakítás, érzéketlen, és talán soha nem is volt szerelmes. Mert akármennyire is nem akartam, kezdtem már beleszeretni Joseph-be.
Legszívesebben fejbelőttem volna azt, aki kopogni mert az ajtómon, nem akartam beszélni senkivel, nem akartam, hogy mindenki iderohanjon azzal, hogy „Te jó ég, összevesztetek?” A kapcsolatunk nyílt titok volt, ami bizonyára közrejátszhatott abban, hogy véget akartam vetni neki.
-    Mi az Daniel?
-    Joseph mesélte, hogy dobtad.
-    Persze, hogy mesélte… Nem tud titkot tartani.
-    Te nem mondanád el a legjobb barátnődnek?
-    Talán, igen, azt hiszem. Miért vagy itt?
Daniel meghúzta a vállát, pedig tudtam, hogy mesterkedik valamiben. Egy jó barát segít a barátján, úgyhogy ezer százalékosra veszem, hogy Daniel azért jött, hogy meggyőzzön arról, jobb, ha Joseph-fel maradok.
-    Nem fogok kibékülni vele.
-    Ez a ti dolgotok.
-    Akkor miért vagy itt?
-    Kíváncsi vagyok. Benne nem bízol, vagy magadban?
Miért kellene erre válaszolnom? Daniel se nem az apám, se nem a bátyám, és még ha bármelyik is lenne, akkor se lenne kötelességem válaszolni. Egyáltalán hogy gondolja, hogy joga van feltenni egy ilyen kérdést?
-    Nem fogok válaszolni.
-    Nekem nem akarod bevallani, vagy magadnak.
-    Menj innen.
-    Addig nem, még nem válaszolsz.
-    Se benne, se magamban nem bízok. Most örülsz? Menj el.
-    Attól féltél, hogy összetöri a szíved, így most te tetted ezt vele – köszönt el Daneil.
Nevetséges, úgy állítja be ezt az egész dolgot, mintha az esküvőnk előtt dobtam volna ki Joseph-fet. Úgy csinál, mintha már évek óta együtt lettünk volna, halálos szerelemben, és én, a gonosz Mira kidobtam volna a fülig szerelmes pasimat. Joseph kedvelt, ez biztos, de nem volt belém szerelmes, ahhoz túl kevés ideig voltunk együtt. Neki is kemény lehetett, hogy szakítottak Emilyvel, bizonyára én voltam a vigasztalós lány. Nem haragszom érte, ez normális, mindenki magányos egy szakítás után. Már csak húsz nap, és hazarepülhetek, elfeledve ezt a jónak induló, de katasztrofálisan végződő utazást.