3.fejezet: Ne ítélj könyvet borítójáról

Arra ébredtem, hogy fázik a lábam, de nem volt kedvem kinyitni a szemem, csak rántottam egyet a takarón, és még jobban összegömbölyödtem. Kezdtem egyre jobban megszokni az új ágyamat, puha, kényelmes, és enyhén dohány és férfiparfüm illatú volt. Álljon meg a menet, miért van férfiillata az ágyamnak? Kinyitottam a szemem, de olyan sötét volt, hogy semmit nem láttam, úgyhogy tapogatózni kezdtem. Egy takarókupachoz bújtam, aminek ijesztően emberi formája volt, ráadásul még szuszogott is. Egy ujjal bökdösni kezdtem a furcsa lényt, aki nem szólt egy szót se, csak megfordult, és átkarolt. Oké, melyik az a hülye betörő, aki bebújik a tulajdonos ágyába, és még el is alszik? Óvatosan lehámoztam a karomról az ismeretlen kezet, majd valami kemény után kezdtem el keresgélni, amivel jól kupán vághatom. A sötétben természetesen sikerült levernem mindent, ami az éjjeliszekrényen pihent, és ez felébresztette a pofátlan pasast is. Ki akartam rohanni a lakókocsiból, de beakadt a lábam az ágyneműbe, és lezúgtam az ágyról.
-    Mi a franc?!
Ebből az egy mondatból számtalan dolog kiderült a rejtélyes betörőről. Brit, mérges, álmos, és azt se tudja hol van.
-    Joseph?
-    Valaki másra számítottál?
-    Mit keresel az ágyamban? – suttogtam mérgesen, miközben visszamásztam az ágyra.
-    Majd reggel megbeszéljük.
-    Szállj ki az ágyamból!
-    Oh, fogd már be! – húzott vissza magához, mintha egy kismackó lennék.
Hát jó, most úgyse lenne értelme beszélgetni, mert még félig alszik, ráadásul szétszakad a fejem, úgyhogy talán mégis csak jó ötlet ez az alvás. Előtte viszont meg kell keresnem a mobilomat.
-    Nincs lámpa – rántott rajtam egyet Joseph, hogy ne érjel el a kapcsolót.
-    De…
-    Psszt...
Ez volt az utolsó szava, utána csak az egyenletes szuszogást hallottam. De édesen tud szuszogni. Nyugi, nehogy elolvadj itt! Már hogy az istenbe ne olvadnék el, mikor Joseph Morgan ölelget, és szuszog a fülembe?
A kelés másodjára már sokkal normálisabbra sikerült, szerencsére emlékeztem arra, hogy mi is történt az éjjel. Azt viszont még mindig nem tudom, hogy mi történt az este.
-    Jó reggelt.
-    Miért aludtál velem?
-    Elaludtál, aztán meg nem engedtél el.
-    Oh, bocsi.
-    Semmi baj.
Joseph épp készülődött, hogy távozzék, mikor valaki kopogott az ajtómon. Miért van az, hogy minden napszakban kopog valaki? Kimásztam az ágyból, hogy ajtót nyissak, de Joseph megelőzött.
-    Szia… Joseph? Miért vagy te itt? – érdeklődött Steven.
-    Hosszú történet. Viszlát, drágám.
-    Szia.
Steven úgy nézett rám, mintha azt gondolta volna, hogy… Te jó ég, ez azt gondolja, hogy történt köztünk valami! Mondjuk, én is ezt gondolnám, a széttúrt ágyról, meg a földön heverő dolgokról. Istenem, mibe keveredtem már megint?!
-    Ő meg én…
-    Mindegy, nem az én dolgom.
-    De mi nem… Nem történt semmi.
-    Oké, nyugi, nem tartozik rám. Figyi, bocsi, hogy úgy elfeledkeztem rólad tegnap. Az igazat megvallva most rohanok, de ebédnél találkozunk. Szia.
-    Szia.
Most tényleg vagy nagyon rohan, vagy nem hiszi el, hogy nem történt semmi, és elvesztette a belém fektetett bizalmát. Ugyan már, miért érdekelné, hogy kivel mit csinálok? Amúgy is, ez Josephnek cikisebb, mint nekem, mert neki barátnője van. Szép kis slamasztikába kevertem. Jaj istenem, mit kombinálok itt, Steven csak nem újságolja el mindenkinek a történteket!

Mikor megláttam, hogy mindenki elfordult, és pusmogni kezdett, amint beléptem az étkezdébe, tudtam, hogy hülyeség volt kibújnom a kuckómból. Steven biztosan nem tudta tartani a száját. De mondjuk az is lehet, hogy csak az Ian incidensen susmorognak. Kicsit jobban kellene bíznom az emberekben.
Szettem magamnak egy kis sült krumplit, egy csirkecombot, és roskadásig teleraktam egy tányért salátával.
-    Mindenki rólunk beszél – kanyarodott oda mellém Joseph.
-    Sajnálom.
-    Gyere.
Külön asztalhoz ültünk le, távol a többiektől, ami csak még több okot adott nekik arra, hogy összeboronáljanak minket. Joseph vajon direkt szívat?
-    Ne kérj mindenért elnézést, nem csináltunk semmit.
-    Tudom, de tényleg fura szituáció volt.
-    Nem érdekel, hogy mit gondolnak.
-    És a barátnőd?
-    Milyen barátnőm?
-    Van barátnőd nem?
-    Már nem.
Tisztán emlékszem, hogy az egyik interjúban azt mondták, hogy Emily VanCamp a barátnője, ő pedig nem tagadta. Szakítottak volna? Lehet, hogy a pletykák miatt kidobta?
-    Sajnálom.
-    Túl sok munka, kevés szabadidő, tudod hogy van ez…
-    Sajnálom.
-    Tudsz mást is a sajnálomon kívül?
-    Sajnálom.
-    Istenem!
Ha eddig nem csináltam hülyét magamból, akkor majd most fogok. De még is mit mondhatnék, szinte érzem a hátamba fúródó tekinteteket, és nem akarom, hogy rossz véleménnyel legyenek rólam.
-    Nem vagy éhes?
-    Mindenki engem néz.
-    Akkor elmegyünk. Hozd a kajád.
Furcsálltam, hogy nem forgatnak, bár az is lehet, hogy épp a laza stádiumban vannak. Az iskola is ilyen. Napokig halálra unod magad, aztán meg megszakadt a sok munkától.

Joseph lakókocsija ugyanúgy nézett ki, mint az enyém, csak sokkal fiúsabb kisugárzása volt. A ruhák nem voltak szépen összehajtogatva, csak le voltak dobálva az ágyra, vagy a székekre, de a többi fiúhoz képest Joseph kész takarítótündér volt. Nem volt rendetlenség, vagy penészes pizza az ágy alatt, bár egy harmincéves férfitól ez már alapkövetelmény.
-    Jó étvágyat. Mindjárt jövök.
-    Oké.
Nem kíváncsiskodtam, hogy hova megy, élveztem, hogy kettesben lehetek az ebédemmel. Mire visszaért, már mindent elpusztítottam, és éppen a berendezést fixíroztam. Elvette a papírtálcámat, és a szemétbe dobta, majd kotorászni kezdett az egyik táskájában.
-    Szereted a horrorfilmeket?
-    Félek tőlük.
-    Egyet se láttál?
-    Nem, félek tőlük.
-    Akkor mit nézzünk?
-    Te filmezni szeretnél velem?
-    Este tízig nincs programom, úgyhogy ráérünk. Persze, csak ha akarsz.
-    Oké.
Végül is abban állapodtunk meg, hogy megnézzük a Holtak hajnalát, amit én már láttam, ha a térd közötti kikukucskálást annak lehet nevezni. Persze fura volt, hogy tök angolul van, mert én magyarul láttam, de igazából nem számított, mert elterveztem, hogy én a sarokkal fogok barátkozni, mikor valami zombi éppen gyilkolászik. Tudtam, hogy Joseph szereti a zombikat, ezért is mentem bele abba, hogy megnézzük. Ő még nem látta, a barátnőm szerint meg ez az egyik leggyengébb horror, amit valaha látott, úgyhogy ha esetleg elkapok valami csúnya jelenetet, akkor nem fogok egy hónapig forgolódni az ágyba. Egy negyed óra alatt viszont rájöttem, hogy nem feltétlenül kell nekem a szoba sarkát nézegetnem, azokban a pillanatokban, mikor épp nem a filmre koncentrálok, felmérhetem Joseph jellemét a szobája alapján. A baj csak az volt, hogy fogalmam se volt, hogy még is mit árul el róla az alkalmi lakóhelye. Oké, más elfoglaltságot kell keresnem. Az ágyban feküdtem, ő meg a fotelében ült, épp kellő távolságra, úgyhogy tudtam a szemem sajkából nézni, mikor éppen vérfröcsögés folyt a filmben. Istenem, de helyes… Csak észre ne vegye, hogy nézem, mert akkor egy életre lejáratom magam előtte.
-    Hát, láttam már jobb filmet is.
-    Nekem ennyi zombi egy életre elég volt.
-    Nem is a filmet nézted.
-    De, azt néztem.
-    Nem, engem néztél.
A fenébe, észrevette. Akkor segítem magam a legjobban, ha inkább nem szólok semmit. De legalább a nyálamat nem kezdtem el csorgatni. Na, az aztán kínos lett volna. Ugyan már, még is mit vár? Minden nő csorgatja a nyálát, ha meglátja, én miért lennék kivétel?
-    Mit csináljunk?
-    Nem tudom.
-    Elvigyelek egy kulisszatúrára?
-    Kérlek.

Ámultam és bámultam, úgy éreztem magam, mintha egy álomba csöppentem volna bele. Egy csomó szoba, nappali, és egyéb helyiségek csak össze voltak fabrikálva, pedig én teljesen azt hittem, hogy egy ilyen szoba tényleg létezik valahol egy házban. A kamerák olyan drágának tűntek, hogy a közelükbe se mentem, nehogy elrontsam valamelyiket, mert akkor egész életemben fizethetem a károkat.
A ruhatár elképesztő volt, szinte minden egyes jelenhez más ruhát kellett magukra kapniuk a színészeknek. Voltak ott fehér ingek, voltak kicsit véres fehér ingek, és nagyon véres fehér ingek. És természetesen korabeli ruhák is, amiktől majdnem beájultam. Olyan szívesen felvennék egyszer egy olyan ruhát, amelyeket Katherine hordott a tizenkilencedik században.
Joseph az öltözőjét is megmutatta, amiben egy óriási tükör, és egy sminkes asztal foglalt helyet, gondolom, ide vonulnak be, mikor vámpírnak sminkelik. Fura, hogy egy férfiöltöző tele legyen púderrel, meg piperecuccokkal. Épp az alapozók között turkáltam, mikor valami kattant, majd lekapcsolódott a lámpa. Joseph valami káromkodásfélét mormolt, majd rántott egy nagyon a kilincsen, de az nem akart kinyílni.
-    Van egy jó hírem, és egy rossz.
-    Mi a rossz?
-    Bezártak.
-    És mi a jó?
-    Nálam van a mobilom.
Isten áldja azt a lángelmét, aki kitalálta a mobiltelefont. Nem mintha nem szívesen tartózkodnék egy légtérben Joseph-fel, de nem akarok újabb pletykákat hallani rólunk. Mindenki tudja, hogy mit gondolnak azokról a szerencsétlenekről, akik beragadtak valahova.
-    Újabb rossz hír.
-    Mi a baj?
-    Lemerült, de nyugi, nem vagyok sorozatgyilkos.
Ha nem néztem volna meg a harmadik évad első részét, most nem érteném ezt a szót, és talán nem lennék annyira ideges, mint amilyen ideges most vagyok. Miért szívat engem az ég? És mi a halálért zárják be este nyolckor a stúdiót? Te jó ég, hány órát bolyongtam itt?
-    Nincs véletlenül egy plusz jó híred?
-    Velem ragadtál be.
-    Hát igen, tényleg jobb, mint egy farkassal, aki éppen éhes.
Lerogytam az egyik székre, és pörgetni kezdtem az egyik púderes dobozt az asztalon, Joseph pedig leült a földre, és elővette a cigisdobozát.
-    Nincs cigi.
-    Undok lány.
-    Buta fiú.
Joseph csak mosolygott egyet a visszaszólásomon, majd az egyik fiókból előkotort némi kekszet, és elosztotta. Szuper, össze vagyok zárva egy most már szingli álom pasival, és öt darab háztartási keksszel. Hosszú éjszakánk lesz.

2.fejezet: Előbb gondolkodj, aztán beszélj!

Kopogás rázott fel az álmomból, borzasztóan mérges lettem, hisz már ezerszer megmondtam anyának, hogy fel tudok magamtól is kelni a suliba, nem kell betörnie az ajtómat. Egyedül csak azt nem értettem, hogy miért volt olyan fura illata az ágyneműnek. Az enyémnek mindig citromillata van ebben biztos vagyok. Hol vagyok? Mi ez a hely? És anya miért beszél angolul?
Mikor kinyitottam a szemem, rá kellett jönnöm, hogy nem otthon vagyok, hanem egy lakókocsiban, és egy ismerőshangú férfihang kiabál az ajtó túloldalán.
-    Jól vagy?
-    Egy perc.
Én is meglepődtem magamon, hogy képes voltam valami értelmes szószerkezetet összerakni. Néha a semmiből az eszembe jutnak olyan szavak, amelyeket nem is tudtam, hogy tudok. Magamra kaptam a hálóingemet, és ajtót nyitottam a korai vendégemnek.
-    Áh, szia Jeremy, akarom mondani Steven. Ne haragudj, hogy Jeremyt mondtam, csak korán van.
-    Semmi baj, már hozzászoktam. Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem akarsz-e velünk tartani este egy pizzázásra.
Mérlegeltem. Ha minden rosszul sül el, akkor vagy annak tudják be, hogy nem beszélek angolul, vagy annak, hogy komplett idióta vagyok, és jobb velem nem beszélgetni. Végül is, kibírok egy hónapot tök egyedül a lakókocsimba. Ha viszont jól sülnek el a dolgok, szerezhetek új barátokat, és kalandnak se utolsó, hogy a stábtagokkal kajálok.
-    Mit jelent a „velünk”?
-    Ian, Nina, Candice, Joseph, én, meg még egy csomó mindenki, akit nem ismersz.
-    Jó.
-    Oké, akkor hétre érted jövök.
-    Oké, köszi.
Bátorság kislány, nem fogsz elájulni, nem fogod elfelejteni az angol nyelvtant, és nem fogsz orra bukni a saját lábadban. A baj csak az volt, hogy akárhogy hitegettem magam, nem voltam képes bízni abban, hogy az este zökkenőmentesen fog alakulni.
Remegett kezem-lábam, mikor Steven megérkezett, és szinte láttam, hogy szótárok repkednek a fejem fölött. Tutira be fogok fürödni.
-    Mehetünk?
-    Aha.
Az egyik kis épület szolgált ebédlőnek, bizonyára azért, hogy ne kelljen a hírességeknek kimászkálniuk az utcára, kockáztatva, hogy az ételt kifényképezik a szájukból. A sok-sok asztalt összetolták, ezzel létrehozva egy svédasztalt, ami dugig volt pizzával, üdítőkkel, és némi szeszesitallal. Végül is, itt már senki se fiatalkorú, ha jól tudom. Tényleg, én most minek számítok? Magyar szabályok szerint már nagykorú vagyok, de Amerikában nem fogyaszthatsz alkoholt, amíg huszonakármennyi nem vagy. Nem mintha azt terveztem volna, hogy berúgok.

Steven illedelmesen a kezembe nyomott egy papírtányért, jelezvén, hogy ne bambuljak már annyira, és kutatni kezdett valamilyen üdítő után. Szuper, ő alapjáraton gyereknek néz. Vagy csak nem illendő valakinek a kezébe nyomni egy üveg sört? Fogalmam sincs, hogy Amerikában mi az illendő és mi nem. Úgy érzem magam, mint egy ufó, akit itt hagytak a többiek. Végül vettem magamnak egy kolbászos pizzát, Steven szerzett nekem egy pohárnyi kólán, és elhatároztam, hogy fejest ugrok a mélyvízbe. Egy óriási kanapén ültek össze a reggel már említettek, de ahogy egyre közelebb értünk hozzájuk úgy döntöttem, inkább csak a lábujjamat lógatom bele a medencébe. Az első adandó alkalommal lefékeztem, és leültem a legközelebbi asztalhoz. Steven furán nézett rám, de nem ráncigált sehova akaratom ellenére.
-    Menj csak oda, ha akarsz.
-    Te nem jössz?
-     Jó itt.
-    Ne félj, nem harapnak.
Haha, jó vicc, nem harapnak… Legfeljebb én harapom meg magam, de irtózatosan. Nem akarok hülyét csinálni magamból, nem akarok itt lenni, otthon akarok ülni a szobámba, ahol legfeljebb a tesóimhoz kell beszélnem angolul, ha nem értik a házi feladatukat. Na jó, össze kell szednem magam, nem lehetek ennyire nyuszi.
-    Oda mehetünk.
-    Oké, gyere.
Vettem egy mély levegőt, és próbáltam nem elájulni. Az „asztaltársaság” kedvesen ránk mosolygott, mikor közelebb jöttünk, és fészkelődni kezdtek, hogy elférjünk. Steven leült Candice mellé, és úgy tűnt elfeledkezett rólam.

Biztos a terhére vagyok a sok nyafogással. Oké, akkor most én még is hova üljek? Itt állok, mint egy szerencsétlen, és mindjárt sírva fakadok szégyenemben.
-    Hé, drágám, gyere ide!
Csak azért nem vettem zokon a drágám kifejezést, mert senki nem tudja olyan szexisen mondani azt, hogy „sweetheart”, mint Joseph. A gondolkodás is belém fagyott, a lábaim viszont automatikusan elindultak a megüresedett hely felé. Joseph kedvesen mosolygott rám, és udvariasan elvette tőlem a poharat, hogy nehogy magamra öntsem a leülés közben. Tényleg ennyire szerencsétlennek nézek ki?
-    Köszönöm.
-    Szívesen – ivott egy kortyot, miközben folyamatosan szemmel tartott.
Én gyorsan elkaptam a pillantásom, és a pizzám tetején lévő kolbászdarabokat kezdtem el figyelni, mintha még életemben nem láttam volna ahhoz hasonló felvágottat.
-    Ízlik?
-    Persze.
-    Nekem kicsit csípős.
-    Szerintem remek.
Elképzelhető, hogy azért nem találtam csípősnek, mert hozzászoktam az erős fűszerezéshez. Úgy értem, melyik magyar nem evett már egy jó kis harcsapaprikást, amitől lángolt az egész feje? Egy ilyen ártatlan kis kolbász nem fog engem a padlóra küldeni.
-    Mit iszol? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni.
-    Sört. Hozzak neked?
-    Nem, köszi. Nem szeretem az alkoholos italokat.
-    Jó kislány.
Oh, ha tudnád! Nem vagyok nagy ivó, de azért egy-két jó kis házi pálinka lecsúszik az ember torkán. A borokba meg szinte már szerelmes vagyok, főleg, ha piros színük van.
-    Kérsz? – nyújtott felém Joseph a cigis dobozát.
-    Nem, nem dohányzom.
-    Jól teszed.
Te is jól tennéd, ha leszoknál róla – gondoltam fanyarul. Minden cigis ezzel a hülye dumával jön, hogy te csinálod jól, hogy nem cigizel, meg hogy az a legjobb, ha rá se szoksz, erre meg pöfékelnek, mint egy gyárkémény. Én nem vagyok függő, bizonyára nem tudom pontosan, hogy mit élnek át, de szerintem a leszokást is túldramatizálják. Ha elhatározod magad le lehet szokni, ha csak mindenkit hitegetsz, esélytelen.
Körbenéztem az asztalnál, és szomorúan konstatáltam, hogy nem csak Joseph bagózik. Nina is szépen füstölgött, akiről már láttam képeket, de azért reméltem, hogy csak idegdohányos. Legnagyobb meglepetésemre Ian kezében is egy szál füstölgött, ami kicsit meginogtatta a róla alkotott képemet. Persze, ők is emberek, de Ian, a nagy „Mentsük meg  a Földet!” kampányos is cigizik? Ez nem mond ellent az elveinek?
-    Mi az?
-    Tessék?
-    Úgy nézed Iant, mintha még nem láttál volna fehér embert. Damon fan vagy?
-    Nem, illetve igen, de… Szóval, nem gondoltam volna, hogy cigizik.
-    Ő is ember.
-    Persze tudom, csak ő ilyen természetvédő izé, nem?
-    Csak akkor gyújt rá, ha ideges.
-    Értem.
Ez azért enyhítő körülmény. Talán mégse haragszom annyira Ian-re. Jó, mondjuk ki vagyok én ahhoz, hogy egyáltalán számon kérjem? Nem vagyok se a csaja, se a húga, úgyhogy nincs beleszólásom.
-    Hozok magamnak inni.
-    Oké.
Épp azon agyaltam, hogy Fantát igyak-e, vagy inkább Pepsit, mikor megcsapott az oly mélyen gyűlölt dohányszag.
-    Hello, új lány.
-    Szia, Ian.
-    Mi a baj? Olyan elkínzott arcot vágsz.
-    Cigi szagod van.
-    És…?
-    A dohányfüst nem szennyezi a levegőt? Nem mond ez ellent annak, amit hirdetsz?
-    Nagy bátorság tőled, hogy eljössz Amerikába úgy, hogy egy szót se beszélsz angolul. Inkább menny haza, és aludj a szótáraddal, édes.
-    Igazad van, hülyeség volt idejönni.
Hogy lehet valaki ennyire tapintatlan? Igaz, talán én se voltam túl kedves, de nem volt feltett szándékom megbántani, csak érdeklődni szerettem volna. Ő viszont direkt övön alul ütött. Minek jöttem ide egyáltalán?
Kiviharoztam az épületből, és a könnyeimmel küszködve futásnak eredtem a lakókocsim felé. Holnapra megfogalmazom előre angolul a mondataimat, és szólok Lisának, hogy intézze el, hogy hazamehessek. Nincs semmi értelme itt maradnom, csak hülyét csinálok magamból.

Telesírtam a párnámat, annyira, de annyira szégyelltem magam. Tudtam, hogy hibás vagyok, és ez csak rontott a helyzeten. Annyira naiv voltam, mikor felszálltam arra a nyomorult repülőre, még is mit gondoltam? Én nem ide való vagyok, én csak egy egyszerű lány vagyok, aki imádja a Vámpírnaplókat, és diszkó helyett inkább otthon ül, és olvas.
Kopogás rázott fel a depressziómból, és az igazat megvallva senkire nem voltam kíváncsi. Nem is válaszoltam a kopogásra, csak leoltottam az egyik lámpát, jelezve, hogy nem vagyok hajlandó senkivel se beszélni. A kopogtató viszont nagyon kitartó volt, öt perc után már meguntam hallgatni a monoton zajt.
-    Nem akarok beszélni veled, Ian.
-    Nem Ian vagyok.
Joseph, oh te jó ég! Most mit csináljak? Ő kedves volt velem, ráadásul elalélok már csak attól is ha rám néz, nem akarok vele rosszba lenni. De kinyitni se akarom, mert látni fogja, hogy sírtam.
-    Kinyitod az ajtót?
-    Nem tudom.
-    Kezdek fázni. Elmegyek a kabátomért, hideg éjszakánk lesz.
-    Várj, egy perc és nyitom.
Elbotorkáltam az ajtóig, és kinyitottam, de a lámpát szándékosan nem kapcsoltam föl. Biztosan katasztrofálisan nézhetek ki, nem akarom, hogy így lásson.
-    Lámpa?
-    Nincs lámpa.
Oké, talán ez az ő nyelvükön nem azt jelenti, hogy nem akarom, hogy fel legyen kapcsolva, hanem elképzelhető, hogy azt hiszi, hogy olyan lakókocsik adtak, amiben nincs áram, de nem mindegy? Ez a nap ennél pocsékabb nem lehet!
-    Milyen félelmetes. Egy ember, és egy hibrid, ketten a sötét szobában…. Csak viccelek.
-    Talán segítene, ha megölnél.
-    Nem hiszem, akkor ki fog beszólni Ian-nek?
-    Akkora idióta vagyok!
-    Tudom, mit érzel.
Leült az egyik székre, én pedig az ágyat választottam, mert az volt a legsötétebb helyen, így nőtt az esélyem arra, hogy nem szúrja ki, hogy sírtam.
-    Nekem is fura volt, mikor először Amerikába jöttem.
-    Neked könnyű, te beszélsz angolul.
-    Brit angolul. Tudod olyan, mintha egy falusi fiú felmenne a nagyvárosba.
-    Tudod, ez nem ér. Britek jöttek Amerikába, úgyhogy nem neked vagy brit akcentusod, hanem nekik amerikai.
-    Vicces, hogy te vigasztalsz, mikor kettőnk közül te vagy szomorú.
Ez igaz volt, de jellemző is, legalább is rám. Mindig mások érdekeit helyezem a legelső helyre, csodás hallgatóság vagyok, és nehezen nyílok meg bárki előtt. Mindenki problémáját se perc alatt átlátom, de a magamét néha képtelen vagyok megoldani.
-    Figyelj, talán egy kicsit bunkó voltál, de fiatal vagy, és zavarba vagy, Ian biztosan nem a haragszik – ült le mellém az ágyra.
-    Gondolod?
-    Tudom.
-    Köszi, hogy ilyen kedves vagy.
-    Mi külföldiek tartsunk össze.
-    Külföldiek? Paul lengyel, Nina bolgár, Clair ausztrál, Katerina svájci…
-    De ők régóta Amerikában élnek.
-    Te is.
-    Borzasztó vagy.
Igaza van, miért kötök bele mindenbe? Örülnöm kéne, hogy ilyen rendes, és elhinni amit mond, nem pedig hibát keresni azért, hogy tovább sajnáltathassam magam.
-    Nem maradsz? Úgy értem nem éjszakára, hanem csak egy kicsit tovább, hogy beszélgessünk.
-    Értelek, nyugi.
A végén még azt hiszi, hogy az ágyamba invitálom be. Persze sose tennék ilyet. Neki barátnője van, meg idősebb is, mint én, ráadásul nem vagyok olyan lány, aki csak úgy összefekszik valakivel. Tök jó, saját magamat hozom zavarba.
-    Szívesen maradok.
-    Remek.

1. fejezet: Megérkezés

Az életem semmiben nem különbözött a velem egykorúakétól, iskolába jártam, tanultam, néha találkozgattam a barátnőimmel. Talán egy kicsit többet olvastam, mint az osztálytársaim, és nem szerettem diszkókba járni, de nem éreztem magam különlegesnek.
Az egyik vámpírnaplós rajongói oldalon olvastam a versenyről, aminek a nyertese egy hónapig kimehet Amerikába, és a vámpírnaplók stábjával élhet. Mikor jelentkeztem rá, úgy voltam vele, hogy adok egy esélyt a sorsnak, de biztos voltam benne, hogy nem fog sikerülni. E-mail-el kellett bejelentkezni, minden nap kaptál egy kérdést, amire azonnal válaszolni kellett, és a sok helyes beküldő közül kisorsolják majd a végén azt az egy szerencsést, akinek valóra válhat az álma. Mivel mindig különböző időpontokban szálingóztak a kérdések, folyamatosan a neten lógtam, amiért egyszer nap végig el is vették a suliban a telefonomat.
Szerda volt, ráadásul nyolc órám volt a történelem fakultáció miatt, ami azt jelentette, hogy a hetedig és nyolcadik órában nem netezhetek.
-    Nah, még mindig csinálod azt a versenyt? – kérdezte Erika, mikor irodalomóra közepén felébredt.
-    Igen, elvileg ma lesz az eredményhirdetés. Képzeld milyen jó lenne nyerni. Irigylem a csajt, aki majd megnyeri.
-    Lehet, hogy te leszel az.
-    Nincs akkora szerencsém.
-    Mindig olyan negatív vagy. Na, alszom tovább.
A tanárok már hozzászoktak ahhoz, hogy folyton alszik, persze volt egy két egyed, aki leállt vele veszekedni, de mivel a kettes szintet mindig elérte az órákon, nem szólhattak egy szót se. Amúgy jó tanuló is tudott volna lenni, csak a családi problémák így ütköztek ki rajta. Ez az év se lesz jobb neki, mint az előző.
Az angolóra mindenre hasonlított, csak arra nem, aminek hivatalosan kellett volna lennie. Voltak, akik facebook-oztak, mások beszélgettek, Erika aludt, Laura pedig kényelmesen megebédelt mellettem. Én a változatosság kedvéjért könyvet olvastam, a tanár pedig épp a keresztrejtvényt fejtő fiúkkal veszekedett. Nem voltunk jó osztály, de azoknál a tanároknál, akiket szerettünk, jól viselkedtünk. Az angoltanárunk, és egyben ofőnk a világ legidiótább embere volt. Nem csak tanárnak volt alkalmatlan, de néha úgy éreztem, emberileg se van ott a szeren. Sokszor rosszindulatúnak tűnt, a másik pillanatban meg kedves volt, amit nem tudtam hova tenni. Az idő múlásával már a kedveskedése se érdekelt, kétszínűnek éreztem.
-    Míra, te már megint miért nem dolgozol?
-    Mert nincs munkafüzetem.
-    És miért nincs?
-    Mert nehéz a táska.
Az, aki az órarendünket állította össze, elfelejtett belegondolni abba, hogy olyan sok tankönyvet kellene magukkal hurcolni, ha mindent elhoznánk, hogy leszakadna a hátunk. Természetesen ez a tanárokat nem érdekelte, úgyhogy még így is, hogy kispóroltunk egy csomó könyvet, még így is nagyon nehéz volt a táska.
Olyan fáradt voltam, mikor kiléptem az iskolából, hogy az ernyőmet is alig bírtam tartani. Nem álmos voltam, hanem fáradt, rohadtul fáradt. Mikor hazaértem megebédeltem, és azonnal megnéztem az e-mail fiókomat. Remegett kezem-lábam, mire végigolvastam az üzenetet, amit elsőre is megértettem, de azért még háromszor végigolvastam, és a fordítóba is bemásoltam, de mindenféleképpen azt hozta ki, hogy: NYERTEM!

Igazán csak a repülőn lettem igazán ideges, és nem azért, mert féltem a magasba, vagy mert egyedül kellett elutaznom a világ másig végére, hanem azért, mert akkor tudatosult bennem, hogy egy szót se beszélek angolul. Na jó, ez talán túlzás, de tényleg kezdtem bepánikolni. Mit fogok csinálni, ha nem értem, amit mondanak? Mert még magamat csak kifejezem valahogy, akár mutogatva is, de ha őket nem értem meg, akkor elvesztem. Nem akarok beégni, jaj istenem, még segítségem sincs!
Egy szemüveges lány várt a reptéren, kezében egy táblával, amin a nevem szerepelt nagy, nyomtatott betűkkel. A nyakamba akasztott egy vörös szalagon lógó kártyát, és elmagyarázta, hogy csak ezzel mehetek be a forgatási területre. Úgy beszélt hozzám, mintha egy kisgyerek lennék, és sajnos így is éreztem magam. A autóban - ami egy nagyon vagány fekete Mercedes volt – síri csönd uralkodott, én nem akartam beszélni, ő pedig nem kérdezett sokat, csak annyit, amennyit muszáj volt.
-    Jól vagy?
-    Igen.
Húha, első angol szavam az igen volt, még a köszönömöt is elfelejtettem hozzátenni, pedig az se egy nehéz szó pár. Oké, kezdek pánikba esni, mit fogok én itt csinálni? Egyáltalán miért válaszoltam arra a hülye üzenetre, átengedhettem volna valaki másnak, aki jobban tud angolul. Jó oké, hülye lettem volna kihagyni egy ekkora lehetőséget, de most még is egy idióta csődtömegnek érzem magam.
A kordonoknál sikítozó lányok álltak, papírokkal és fényképezőgépekkel felfegyverkezve, és közeledve hozzájuk úgy éreztem magam, mint egy zebra az oroszlánok között. Olyan hevesek, és izgatottak voltak, hogy féltem nekem esnek, mert az hiszik, valami híresség vagyok. A kísérő hölgy, akinek még a nevét se tudtam, mert voltam olyan hülye, hogy nem kérdeztem meg, mikor lehetett volna, elvezetett egy lakókocsihoz. Szuper, még soha életemben nem laktam lakókocsiban. Úgy nézett ki, mint egy apró albérlet, csak éppen senkinek nem kellett fizetnem érte. A nő elmagyarázta, hogy fél négykor végeznek a színészek, de addig szívesen végigvezet a kulisszák mögött. Nem éreztem annyira fittnek magam, hogy idegen emberek között mászkáljak, azzal a kockázattal, hogy beszélgetni szeretnének velem, így fáradságra hivatkozva a kocsimban maradtam.
Vegyes érzelmekkel vártam a fél négyet. Egyrészről rohadtul vártam, mert minden álmom volt, hogy találkozhassak a színészekkel, más részről borzasztóan be voltam tojva. Ezerszer elképzeltem a jelenetet, amint belépek egy terembe, ahol abban a pillanatban megfagy a levegő, és minden szem rám szegeződik, én meg még azt is elfejtem, hogy hogyan hívnak. Tizenháromszor elmondtam a szövegemet „Sziasztok, Míra Kovács vagyok. Ürülök, hogy megismerhetlek titeket.” Még annak is utánanéztem, hogy a kovács angolul smith, ami itt is ugyanolyan tucatnév, mint nálunk. Te jó ég, el fogok ájulni.

Kopogtatás rázott fel a kétségbeesésemből, az ajtóra pedig nem igen szereltek kulcslyukat, úgyhogy mielőtt ajtót nyitottam kikiabáltam.
-    Ki vagy?
-    Lisa, velem jöttél ide.
Oké, most már legalább tudom, hogy hogyan hívják. Kinyitottam az ajtót, félve attól, hogy mögötte nyolcvanezer ember van, aki látni akar, de szerencsére egyedül volt. Kedvesen mosolygott rám, megragadta a kezem, és egy épület felé kezdett vezetni. Meglepődtem azon, hogy tudtam sétálni, mert a lábam a nyárfalevélnél is jobban remegett. A kezem jég hideg volt, a szívem pedig a torkomban dobogott.
-    Ne aggódj, nem lesz semmi baj.
Hát igen, ő könnyen beszél, de azért megnézném, hogy mit csinálna, ha Magyarországra kellene jönnie. Még megfutamodhatok, egyszerűen visszarohanok a lakásomba, és egy hónapig ki se jövök onnan. Na jó, az elég röhejes lenne.
Hála az Isteneknek, a terem tömve volt emberekkel, valamiféle buli volt, és senki nem figyelt fel arra, hogy új tag csatlakozott az ünneplőkhöz. Fogalmam nem volt mit ünnepelnek, csak azzal voltam elfoglalva, hogy keressem a kijáratot, ha esetleg futnom kellene.
-    Kaphatnék valamit inni?
-    Persze.
Próbáltam húzni az időt, mert biztos voltam benne, hogy Lisa végig fog rohanni velem a termen, és mindenkinek bemutat, akikkel kínosan el kell beszélgetnem, minimum három percig. A puncsos tálnál ott állt Jeremy, illetve Steven, aki egy ismeretlen lánnyal beszélgetett.
-    Szia, ő itt Míra, tudod az a lány, aki megnyerte a versenyt.
Hát, azért ennél szebb bemutatást is kaphattam volna. A vezetéknevemet úgy lehagyta, ahogy kellett, ráadásul még azzal se vesződött, hogy szép körmondatokban beszéljen. Zsír, ez az új megnevezésem: a csaj, aki megnyerte a versenyt.
-    Steven McQueen.
-    Tudom.
Te idióta, a nevedet kellett volna mondani, nem azt, hogy tudod. Persze, hogy tudod, minden rajongó tudja a színészek nevét. Szépen indul az ittlétem, mondhatom.
-    Míra Kovács vagyok.
-    Míra micsoda?
-    Angolul Smith.
-    Bocsi. Te milyen nemzetiségű vagy?
-    Magyar.
-    Nem is hallottam még ilyen nevű országról.
Hát ez szégyen, de nem meglepő. Amerikában vagyok, az isten szerelmére, jó ha azt tudják, hogy hol van Európa, luxus lenne azt kérni, hogy tudják merre van a hazám. Legszívesebben földrajzi és történelmi instrukciókkal láttam volna el, de sajnos az eltérő nyelv megakadályozott ebben.
-    Mit ünnepeltek?
-    Nina névnapját. Bemutassalak neki?
-    Szerintem jobb, ha majd később megyünk oda.
Hát igen, magyarul elég lett volna annyit mondanom, hogy ráér később, de így nyakatekerten biztonságosabb volt. Eddig nem sültem be nagyon, és ez borzasztóan idegesített. Ha a sors eddig még nem akasztotta össze a nyelvem, akkor biztosan nagyobb feketelevest tartogat számomra.
-    Meg tudnád mondani, hol van a wc?
-    Annál az ajtónál.
-    Köszönöm.
Elindultam a mosdó irányába, vigyázva arra, hogy senkinek ne nézek a szemébe, mikor valaki belém rohant. A puncsom a fehér ingjén landolt, én pedig majdnem a padlón, de gyorsan visszarántott.
-    Annyira nagyon sajnálom, elnézést, nem akartam. Nagyon sajnálom.
Nem volt meglepő, hogy magyarul kezdtem elnézést kérni, végül is, az az anyanyelvem. Felnéztem az áldozatra, és földbe gyökerezett a lábam. Joseph Morgan állt előttem, aki kedvesen mosolygott rám, pedig épp az előbb tettem tönkre a ruháját. Hogy lehetek ekkora marha? Leöntöm, pont őt öntöm le, akiért annyira oda vagyok. Rohadj meg karma!
-    Semmi baj, majd azt mondom, éhes lettem, és ittam valakiből.
Annyira meg voltam illetődve, hogy még nevetni is elfejtettem, pedig nem volt olyan rossz vámpírvicc, egy vámpírt játszó színésztől. Csak álltam ott, és bámultam, mint bárány az újkapura, és egy szó se jött a számra. Ő nem volt túlságosan meglepődve, gondolom hozzászokott már, hogy flúgos tini lányok csorgatják a nyálukat utána.
-    Az előbb olyan fura nyelven beszéltél. Mi volt az?
-    Magyar.
-    Értem.
Most vagy tudja, hogy hol van Magyarország, vagy csak nem akart udvariatlan lenni azzal, hogy azt mondja életében nem hallott még róla. Nem hibáztattam Stevent, lehet hogy én is így reagáltam volna.
-    Joseph – nyújtotta a kezét.
-    Míra, Míra Kovács.
-    Örülök, hogy megismerhettelek.
-    Én is.
-    Most mennem kell, majd találkozunk.
-    Igen, szia.
Oh istenem, ennél jobb már nem is lehet ez a nap. Fura, most már nem is izgulok annyira. Ha Joseph brit kiejtését megértettem, akkor másokét is megfogom. Mégse olyan szemét ez a sors, mint gondoltam.
Szerencsésen elkerültem Lisát, így nem mutatott be fűnek-fának, és észrevétlenül visszavonulhattam a lakásomba. Egy napra két híresség bőven elég volt, van még 27 napom megismerni a többieket. Megírtam elektronikus úton az otthoniaknak a tapasztalataimat, majd lecsuktam a laptopomat, és bebújtam az ágyba. Jó éjszakát, Amerika.

Köszöntő!

Kedves Mindenki!

A történet szokványos, épp ezért is választottam, hisz a főhősnő szerepébe bárki könnyedén bele tudja képzelni magát.

Történet: Míra tizenegyedikes egy gazdasági középiskolában, és semmiben nem különbözik az osztálytársaitól. Úgy dönt, benevez egy internetes játékra, amelynek főnyereménye, egy hónap a Vámpírnaplók stábjával. Mírának kedvez a szerencse, és elindul a mesés útra, ami szinte már túl tökélete ahhoz, hogy igaz legyen.

Jelmagyarázat: Néha Míra magyarul fog beszélni Amerikában is, ilyenkor dőlt betűvel fogok írni azt a mondatot, hogy érzékelhető legyen, Magyarul beszélt. (Természetesen ezt egyedül ő fogja csak ott érteni)

Remélem elnyeri a tetszéseteket.

Jó olvasást!

Esuta