2.fejezet: Előbb gondolkodj, aztán beszélj!

Kopogás rázott fel az álmomból, borzasztóan mérges lettem, hisz már ezerszer megmondtam anyának, hogy fel tudok magamtól is kelni a suliba, nem kell betörnie az ajtómat. Egyedül csak azt nem értettem, hogy miért volt olyan fura illata az ágyneműnek. Az enyémnek mindig citromillata van ebben biztos vagyok. Hol vagyok? Mi ez a hely? És anya miért beszél angolul?
Mikor kinyitottam a szemem, rá kellett jönnöm, hogy nem otthon vagyok, hanem egy lakókocsiban, és egy ismerőshangú férfihang kiabál az ajtó túloldalán.
-    Jól vagy?
-    Egy perc.
Én is meglepődtem magamon, hogy képes voltam valami értelmes szószerkezetet összerakni. Néha a semmiből az eszembe jutnak olyan szavak, amelyeket nem is tudtam, hogy tudok. Magamra kaptam a hálóingemet, és ajtót nyitottam a korai vendégemnek.
-    Áh, szia Jeremy, akarom mondani Steven. Ne haragudj, hogy Jeremyt mondtam, csak korán van.
-    Semmi baj, már hozzászoktam. Csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem akarsz-e velünk tartani este egy pizzázásra.
Mérlegeltem. Ha minden rosszul sül el, akkor vagy annak tudják be, hogy nem beszélek angolul, vagy annak, hogy komplett idióta vagyok, és jobb velem nem beszélgetni. Végül is, kibírok egy hónapot tök egyedül a lakókocsimba. Ha viszont jól sülnek el a dolgok, szerezhetek új barátokat, és kalandnak se utolsó, hogy a stábtagokkal kajálok.
-    Mit jelent a „velünk”?
-    Ian, Nina, Candice, Joseph, én, meg még egy csomó mindenki, akit nem ismersz.
-    Jó.
-    Oké, akkor hétre érted jövök.
-    Oké, köszi.
Bátorság kislány, nem fogsz elájulni, nem fogod elfelejteni az angol nyelvtant, és nem fogsz orra bukni a saját lábadban. A baj csak az volt, hogy akárhogy hitegettem magam, nem voltam képes bízni abban, hogy az este zökkenőmentesen fog alakulni.
Remegett kezem-lábam, mikor Steven megérkezett, és szinte láttam, hogy szótárok repkednek a fejem fölött. Tutira be fogok fürödni.
-    Mehetünk?
-    Aha.
Az egyik kis épület szolgált ebédlőnek, bizonyára azért, hogy ne kelljen a hírességeknek kimászkálniuk az utcára, kockáztatva, hogy az ételt kifényképezik a szájukból. A sok-sok asztalt összetolták, ezzel létrehozva egy svédasztalt, ami dugig volt pizzával, üdítőkkel, és némi szeszesitallal. Végül is, itt már senki se fiatalkorú, ha jól tudom. Tényleg, én most minek számítok? Magyar szabályok szerint már nagykorú vagyok, de Amerikában nem fogyaszthatsz alkoholt, amíg huszonakármennyi nem vagy. Nem mintha azt terveztem volna, hogy berúgok.

Steven illedelmesen a kezembe nyomott egy papírtányért, jelezvén, hogy ne bambuljak már annyira, és kutatni kezdett valamilyen üdítő után. Szuper, ő alapjáraton gyereknek néz. Vagy csak nem illendő valakinek a kezébe nyomni egy üveg sört? Fogalmam sincs, hogy Amerikában mi az illendő és mi nem. Úgy érzem magam, mint egy ufó, akit itt hagytak a többiek. Végül vettem magamnak egy kolbászos pizzát, Steven szerzett nekem egy pohárnyi kólán, és elhatároztam, hogy fejest ugrok a mélyvízbe. Egy óriási kanapén ültek össze a reggel már említettek, de ahogy egyre közelebb értünk hozzájuk úgy döntöttem, inkább csak a lábujjamat lógatom bele a medencébe. Az első adandó alkalommal lefékeztem, és leültem a legközelebbi asztalhoz. Steven furán nézett rám, de nem ráncigált sehova akaratom ellenére.
-    Menj csak oda, ha akarsz.
-    Te nem jössz?
-     Jó itt.
-    Ne félj, nem harapnak.
Haha, jó vicc, nem harapnak… Legfeljebb én harapom meg magam, de irtózatosan. Nem akarok hülyét csinálni magamból, nem akarok itt lenni, otthon akarok ülni a szobámba, ahol legfeljebb a tesóimhoz kell beszélnem angolul, ha nem értik a házi feladatukat. Na jó, össze kell szednem magam, nem lehetek ennyire nyuszi.
-    Oda mehetünk.
-    Oké, gyere.
Vettem egy mély levegőt, és próbáltam nem elájulni. Az „asztaltársaság” kedvesen ránk mosolygott, mikor közelebb jöttünk, és fészkelődni kezdtek, hogy elférjünk. Steven leült Candice mellé, és úgy tűnt elfeledkezett rólam.

Biztos a terhére vagyok a sok nyafogással. Oké, akkor most én még is hova üljek? Itt állok, mint egy szerencsétlen, és mindjárt sírva fakadok szégyenemben.
-    Hé, drágám, gyere ide!
Csak azért nem vettem zokon a drágám kifejezést, mert senki nem tudja olyan szexisen mondani azt, hogy „sweetheart”, mint Joseph. A gondolkodás is belém fagyott, a lábaim viszont automatikusan elindultak a megüresedett hely felé. Joseph kedvesen mosolygott rám, és udvariasan elvette tőlem a poharat, hogy nehogy magamra öntsem a leülés közben. Tényleg ennyire szerencsétlennek nézek ki?
-    Köszönöm.
-    Szívesen – ivott egy kortyot, miközben folyamatosan szemmel tartott.
Én gyorsan elkaptam a pillantásom, és a pizzám tetején lévő kolbászdarabokat kezdtem el figyelni, mintha még életemben nem láttam volna ahhoz hasonló felvágottat.
-    Ízlik?
-    Persze.
-    Nekem kicsit csípős.
-    Szerintem remek.
Elképzelhető, hogy azért nem találtam csípősnek, mert hozzászoktam az erős fűszerezéshez. Úgy értem, melyik magyar nem evett már egy jó kis harcsapaprikást, amitől lángolt az egész feje? Egy ilyen ártatlan kis kolbász nem fog engem a padlóra küldeni.
-    Mit iszol? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni.
-    Sört. Hozzak neked?
-    Nem, köszi. Nem szeretem az alkoholos italokat.
-    Jó kislány.
Oh, ha tudnád! Nem vagyok nagy ivó, de azért egy-két jó kis házi pálinka lecsúszik az ember torkán. A borokba meg szinte már szerelmes vagyok, főleg, ha piros színük van.
-    Kérsz? – nyújtott felém Joseph a cigis dobozát.
-    Nem, nem dohányzom.
-    Jól teszed.
Te is jól tennéd, ha leszoknál róla – gondoltam fanyarul. Minden cigis ezzel a hülye dumával jön, hogy te csinálod jól, hogy nem cigizel, meg hogy az a legjobb, ha rá se szoksz, erre meg pöfékelnek, mint egy gyárkémény. Én nem vagyok függő, bizonyára nem tudom pontosan, hogy mit élnek át, de szerintem a leszokást is túldramatizálják. Ha elhatározod magad le lehet szokni, ha csak mindenkit hitegetsz, esélytelen.
Körbenéztem az asztalnál, és szomorúan konstatáltam, hogy nem csak Joseph bagózik. Nina is szépen füstölgött, akiről már láttam képeket, de azért reméltem, hogy csak idegdohányos. Legnagyobb meglepetésemre Ian kezében is egy szál füstölgött, ami kicsit meginogtatta a róla alkotott képemet. Persze, ők is emberek, de Ian, a nagy „Mentsük meg  a Földet!” kampányos is cigizik? Ez nem mond ellent az elveinek?
-    Mi az?
-    Tessék?
-    Úgy nézed Iant, mintha még nem láttál volna fehér embert. Damon fan vagy?
-    Nem, illetve igen, de… Szóval, nem gondoltam volna, hogy cigizik.
-    Ő is ember.
-    Persze tudom, csak ő ilyen természetvédő izé, nem?
-    Csak akkor gyújt rá, ha ideges.
-    Értem.
Ez azért enyhítő körülmény. Talán mégse haragszom annyira Ian-re. Jó, mondjuk ki vagyok én ahhoz, hogy egyáltalán számon kérjem? Nem vagyok se a csaja, se a húga, úgyhogy nincs beleszólásom.
-    Hozok magamnak inni.
-    Oké.
Épp azon agyaltam, hogy Fantát igyak-e, vagy inkább Pepsit, mikor megcsapott az oly mélyen gyűlölt dohányszag.
-    Hello, új lány.
-    Szia, Ian.
-    Mi a baj? Olyan elkínzott arcot vágsz.
-    Cigi szagod van.
-    És…?
-    A dohányfüst nem szennyezi a levegőt? Nem mond ez ellent annak, amit hirdetsz?
-    Nagy bátorság tőled, hogy eljössz Amerikába úgy, hogy egy szót se beszélsz angolul. Inkább menny haza, és aludj a szótáraddal, édes.
-    Igazad van, hülyeség volt idejönni.
Hogy lehet valaki ennyire tapintatlan? Igaz, talán én se voltam túl kedves, de nem volt feltett szándékom megbántani, csak érdeklődni szerettem volna. Ő viszont direkt övön alul ütött. Minek jöttem ide egyáltalán?
Kiviharoztam az épületből, és a könnyeimmel küszködve futásnak eredtem a lakókocsim felé. Holnapra megfogalmazom előre angolul a mondataimat, és szólok Lisának, hogy intézze el, hogy hazamehessek. Nincs semmi értelme itt maradnom, csak hülyét csinálok magamból.

Telesírtam a párnámat, annyira, de annyira szégyelltem magam. Tudtam, hogy hibás vagyok, és ez csak rontott a helyzeten. Annyira naiv voltam, mikor felszálltam arra a nyomorult repülőre, még is mit gondoltam? Én nem ide való vagyok, én csak egy egyszerű lány vagyok, aki imádja a Vámpírnaplókat, és diszkó helyett inkább otthon ül, és olvas.
Kopogás rázott fel a depressziómból, és az igazat megvallva senkire nem voltam kíváncsi. Nem is válaszoltam a kopogásra, csak leoltottam az egyik lámpát, jelezve, hogy nem vagyok hajlandó senkivel se beszélni. A kopogtató viszont nagyon kitartó volt, öt perc után már meguntam hallgatni a monoton zajt.
-    Nem akarok beszélni veled, Ian.
-    Nem Ian vagyok.
Joseph, oh te jó ég! Most mit csináljak? Ő kedves volt velem, ráadásul elalélok már csak attól is ha rám néz, nem akarok vele rosszba lenni. De kinyitni se akarom, mert látni fogja, hogy sírtam.
-    Kinyitod az ajtót?
-    Nem tudom.
-    Kezdek fázni. Elmegyek a kabátomért, hideg éjszakánk lesz.
-    Várj, egy perc és nyitom.
Elbotorkáltam az ajtóig, és kinyitottam, de a lámpát szándékosan nem kapcsoltam föl. Biztosan katasztrofálisan nézhetek ki, nem akarom, hogy így lásson.
-    Lámpa?
-    Nincs lámpa.
Oké, talán ez az ő nyelvükön nem azt jelenti, hogy nem akarom, hogy fel legyen kapcsolva, hanem elképzelhető, hogy azt hiszi, hogy olyan lakókocsik adtak, amiben nincs áram, de nem mindegy? Ez a nap ennél pocsékabb nem lehet!
-    Milyen félelmetes. Egy ember, és egy hibrid, ketten a sötét szobában…. Csak viccelek.
-    Talán segítene, ha megölnél.
-    Nem hiszem, akkor ki fog beszólni Ian-nek?
-    Akkora idióta vagyok!
-    Tudom, mit érzel.
Leült az egyik székre, én pedig az ágyat választottam, mert az volt a legsötétebb helyen, így nőtt az esélyem arra, hogy nem szúrja ki, hogy sírtam.
-    Nekem is fura volt, mikor először Amerikába jöttem.
-    Neked könnyű, te beszélsz angolul.
-    Brit angolul. Tudod olyan, mintha egy falusi fiú felmenne a nagyvárosba.
-    Tudod, ez nem ér. Britek jöttek Amerikába, úgyhogy nem neked vagy brit akcentusod, hanem nekik amerikai.
-    Vicces, hogy te vigasztalsz, mikor kettőnk közül te vagy szomorú.
Ez igaz volt, de jellemző is, legalább is rám. Mindig mások érdekeit helyezem a legelső helyre, csodás hallgatóság vagyok, és nehezen nyílok meg bárki előtt. Mindenki problémáját se perc alatt átlátom, de a magamét néha képtelen vagyok megoldani.
-    Figyelj, talán egy kicsit bunkó voltál, de fiatal vagy, és zavarba vagy, Ian biztosan nem a haragszik – ült le mellém az ágyra.
-    Gondolod?
-    Tudom.
-    Köszi, hogy ilyen kedves vagy.
-    Mi külföldiek tartsunk össze.
-    Külföldiek? Paul lengyel, Nina bolgár, Clair ausztrál, Katerina svájci…
-    De ők régóta Amerikában élnek.
-    Te is.
-    Borzasztó vagy.
Igaza van, miért kötök bele mindenbe? Örülnöm kéne, hogy ilyen rendes, és elhinni amit mond, nem pedig hibát keresni azért, hogy tovább sajnáltathassam magam.
-    Nem maradsz? Úgy értem nem éjszakára, hanem csak egy kicsit tovább, hogy beszélgessünk.
-    Értelek, nyugi.
A végén még azt hiszi, hogy az ágyamba invitálom be. Persze sose tennék ilyet. Neki barátnője van, meg idősebb is, mint én, ráadásul nem vagyok olyan lány, aki csak úgy összefekszik valakivel. Tök jó, saját magamat hozom zavarba.
-    Szívesen maradok.
-    Remek.