12.fejezet: Fordulópont

Mikor magamhoz tértem, több dolog is élesen a fejembe hasított. Elsőre a fájdalom, ami a fejembe nyílalt, és ami elviselhetetlen volt, majd a felismerés, hogy tök meztelen vagyok. Mi az isten történt? Az még megvan, hogy melegszendvicset eszem, aztán táncolunk Joseph-fel, majd megcsókol, de utána képszakadás.
-    Fenn vagy, drágám? – simított végig Joseph a vállamon.
-    Mi a franc történt?
-    Ne mondd, hogy nem emlékszel semmire – nevetgélt Joseph.
Odafordultam hozzá, és megráztam a fejem, ő pedig azonnal abbahagyta a nevetést.
-    Te tényleg nem emlékszel semmire?
-    Bocsi, de nem.
-    Szuper…
Begubóztam a takaróba, és vártam, hogy Joseph elmesélje, mi az isteni műveltünk az éjszaka. Vajon ő is meztelen? Elég nagy rá az esély.
-    Lefeküdtünk?
-    Nem hiszem el, hogy nem emlékszel – motyogott Joseph.
-    Joseph, válaszolnál? Lefeküdtünk?
-    Nem.
Egy hatalmas szikla esett le a szívemről, az első alkalomra azért szeretnék emlékezni. Joseph úgy tűnik, nem tudja túltenni magát azon, hogy nem emlékszem, úgyhogy el fog tartani egy ideig, még pontosan megtudom, hogy mit is csináltunk.
-    Hova mész? – kapott utánam Joseph, mikor ki akartam kászálódni az ágyból.
-    Felveszek valamit.
-    Engem nem zavar, ha így vagy.
-    Engem igen.
A takaró alatt magamra vettem a fehér neműmet, majd várakozóan páromra emeltem a tekintetem. Az, hogy ennyire kiakadt azon, hogy nem emlékszem, azt jelenti, hogy valami nagyszabású dolgot csinálhattunk. Te jó ég…
-    Hogy lehet ennyitől úgy berúgni, hogy ne emlékezz semmire?
-    Oké, én most átmegyek a lakókocsimba, és majd beszélünk.
-    Ne menj, mindjárt mesélek, csak adj időt.
-    Oké.
Ahelyett, hogy bármit is mondott volna, megcsókolt, és percekig nem engedte, hogy elhúzódjak. Óvatosan fölém gördült, én pedig remélvén, hogy valami anyagba botlik a kezem, végigsimítottam a hátán egészen a csípőéig. Szerencsére volt rajta nadrág, ami elősegítette azt, hogy ne érezzem még kínosabban magam.
-    Tényleg semmi nincs meg? – puszilgatta az arcomat, miközben az egyik karjára támaszkodott, hogy ne nyomjon össze.
-    Csókolóztunk.
-    Hát azt elég sokat tettük. Nem kell nagy dologra gondolni, felfedeztük egymás testét, és nagyon sajnálom, hogy semmi nem maradt meg belőle.
-    Majd felelevenítjük.
-    Természetesen – mosolyodott el, majd nyomott egy puszit a számra, és legurult rólam.
Már épp szállni akart ki az ágyból, mikor megragadtam a kezét, és egy hosszú, és erős csókot nyomtam a szájára. Felhúzott szemöldökökkel fixírozott engem, mintha nem hinné el, hogy én vagyok az, és mielőtt még zavarba jöhettem volna, az egyik kezével végigsimított az arcomon, majd lágyan visszacsókolt. Visszadöntött a matracra, fölém mászott, de nem éreztem úgy, hogy többet akarna, csak csókolt, és simogatta a lábam, ami útközben a dereka köré kulcsolódott, szerintem órákig képes lett volna így maradni.
-    Beszélgetnünk kéne erről – simogatta a hajam.
-    Mi a baj a hajammal?
-    Nem a hajadról. Arról, hogy ki mit is szeretne a jövőben.
-    Muszáj?
-    Jó lenne.
Annyira nem akartam erről beszélgetni, könnyebb volt az akadályokat elfedni egy láthatatlan köpennyel, mint hangosan kimondani őket. Annyira az elején vagyunk még, mi értelme van annak, hogy elővesszük a rossz dolgokat? Ha szembesülök a problémákkal, a legyőzhetetlennek tűnő szakadékokkal, akkor ismerem már annyira magam, hogy inkább visszavonulót fújok, és azzal csak őt bántanám, na meg persze magamat is, mert nagyon boldog vagyok vele.
-    Ha nem beszéljük meg, akkor nem tudjuk megoldani.
-    Nem lehetne várni?
-    Minél később vesszük elő, annál rosszabb.
Ezt én is nagyon jól tudtam, számtalanszor ajánlottam a barátnőimnek, hogy beszélgessenek a párjukkal, mert attól még nem tűnnek el a problémák, ha félre söpörjük őket, de az ember a saját kapcsolatában sokkalta butább. Határozott valaki vagyok, még is ez a kapcsolat csak lerombolja a megszokott ésszerűségemet, higgadtságomat, megfontoltságomat.
-    Beszéljünk – egyeztem bele, és eltoltam egy kicsit Joseph-fet.
Visszafeküdt a párnákra, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem, és apró köröket rajzoltam rajta zavaromban. Hogyan kezdjem? Egyáltalán miről akar pontosabban beszélni?
-    Mikor észrevetted, hogy majdnem meztelen vagy, teljesen kiakadtál. Azt eddig is tudtam, hogy nem akarod, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Mi a baj?
-    Mondtam már, minden túl gyors. Igazából nem is udvaroltál nekem. Elmentünk randizni, de akkor már együtt voltunk. Most meg folyton ezzel a szex dologgal görcsölünk. Néha úgy gondolom, hogy jobb lenne csak úgy simán túlesni rajta.
Joseph nem válaszolt semmit, csak meredten nézte a plafont, és nem lehetett leolvasni semmit az arcáról. Már épp nyitottam volna a számat, hogy kivágjam magam a „ne is figyelj arra amit mondok, mert csak beszélek össze-vissza” szöveggel, mikor megszólalt.
-    Sajnálom, figyelembe kellett volna vennem, hogy te máshogy gondolkodsz e téren.
-    Ez csak a korkülönbség. Tök normális, hogy neked ez nem olyan nagy dolog, sokan már a második randin lefekszenek, én meg túlidegeskedem a dolgot, azt akarom, hogy különleges legyen, meg hát sokszor úgy érezem, hogy nem is tudom, hogy igazán mit is kellene csinálnom, szóval…
-    Édes, nyugi. Ne legyél szomorú, jobban kellett volna figyelnem arra, hogy fiatalabb vagy, mint én, és még nem igazán van tapasztalatod – gördült fölém Joseph.
-    Nem várhatom el, hogy hónapokig várj.
-    Majd megoldjuk, együtt, rendben? De ha nem mondod el, hogy mi bánt, akkor nem tudok segíteni. Nem vagyok gondolat olvasó.
Visszanyeltem a könnyeimet, és mosolyt erőltettem az arcomra, de egyáltalán nem éreztem jól magam. Akkor pancser voltam, akkora lúzer, még is mit vártam ettől az egész kapcsolattól? Fényévek választanak el egymástól minket, és én annyira, de annyira szeretném boldoggá tenni, erre most jóformán cölibátusra ítélem ki tudja meddig. Tudtam, hogy nem lesz könnyű menet, de nem gondoltam volna, hogy ennyire rázós lesz az út.
Szinte egy mázsás súly esett le a vállamról, mikor egyedül lehettem a lakókocsimban, borzasztóan rossz érzés volt, hogy nem érzem jól magam Joseph közelében. Nem kellett volna megejtenünk azt a kínos beszélgetést. Egyáltalán nem kellett volna szóbahoznia az egészet. Megoldjuk, persze, a francokat oldjuk meg! Mit lehet ezen megoldani? Egyszerűen behúzom a kéziféket, mikor túl sok ruha kerül le rólunk, és közbe tudom, hogy kettőnk közül én vagyok a hibás. Annyira megértő, és annyira rendes, és én is nagyon jól tudom, hogy nem várhatom el egy harminc éves férfitól, hogy hosszú hónapokig kézen fogva járkáljon velem, és az ágy eszébe se jusson. Sőt még itt van ez a titkolózás. Tudom, hogy nem kellene ezt csinálnom, de biztos vagyok benne, hogy kényelmetlenül érezném magam a többiek között, ha hirtelen Mirából Joseph csajává válnék. Ez az egész úgy szar, ahogy van.

Úgy vártam az esti közös pizzázást, mintha a kivégzésemre mennék. Otthon akartam maradni, és siránkozni, de nem akartam megbántani Joseph-fet. Candice kitörő örömmel fogadott, és a boldogságra rám is átragadt. Nevetgéltünk, beszélgettünk a bakijairól, és szinte teljesen elfelejtettem, hogy rajtunk kívül más is ül az asztalnál. Néha elkaptam Joseph pillantását, aki olyan boldogtalannak látszódott, mint amilyennek én éreztem magam. Persze elmosolyodott, mikor Ian benyögött egy poént, de a szeme szomorúan csillogott. Elnézést kért, majd távozott az pizzázóból, én pedig a mosdóra hivatkozva utána mentem. Nem lepődtem meg, mikor a falnak dőlve, cigarettázva találtam. Nem vett észre, a földet bámulta, néha-néha bele-bele szívott a szálba, de minden mozdulatát csak a megszokás irányította.
-    Joseph – léptem oda hozzá.
Rám pillantott, kedvetlenül elmosolyodott, és látszódott rajta, hogy fogalma sincs, mit mondjon nekem. Nem is akartam, hogy beszéljen. Határozottan megcsókoltam, amire azonnal válaszolt, eldobta a csikket, és mindkét kezét a derekamra kulcsolta. Mikor elváltunk egymástól a vállára hajtottam a fejem, és percekig úgy álltunk ott egészen addig, míg össze nem szedtem a bátorságom, hogy hozzászóljak. A vállára támasztottam az állam, és a fülébe suttogtam azt, amit nem gondoltam, hogy valaha is mondani fogok ennyi idő után valakinek.
-    Szeretlek.
Joseph teste megmerevedett, értelmezte amit hallott, bizonyára ő se gondolta, hogy azok után, hogy leteremtettem, mikor kiejtette ezt a szót, pont én leszek az, aki ezt mondom neki. Még szorosabban magához ölelt, majd újból és újból megcsókolt egészen addig, míg meg nem hallottuk a szélcsengő csilingelését. A társaság nagyon elmélyült valaminek a kitárgyalásában, így nem vettek észre minket. Joseph mellettem sétált a hazafelé úton, láttam rajta, hogy kicsit kellemetlenül érinti, hogy úgy kell viselkednie, mintha nem lennénk jóban. Megfogtam a kezét, összekulcsoltam az ujjainkat, és magasról tettem rá, hogy észreveszik-e vagy sem. Nem akarom többé szomorúnak látni, ideje vállalnom, hogy a barátnője vagyok. A többiek álla bizonyára erősen koppanhatott a földön, mikor búcsúzóul megcsókoltam Joseph-fet, de nem szóltak semmit, csak úgy tettek, mintha semmit nem láttak volna.
-    Jó éjszakát, édes.
-    Jó éjszakát, Joseph.