17. fejezet: Ítélet

---------------------------------------------------------------------------------
Engedve a nagy nyomásnak megírtam ezt a fejezetet. Nem lett olyan hosszú, mint az előző, de remélem azért tetszeni fog nektek.
---------------------------------------------------------------------------------

-          Üljetek le! – intett a székekre apa.

Joseph megnyugtatóan körözött a kézfejemen az asztal alatt, bizonyára észrevette a rémületet a szemembe. Az a boszorkány biztosan felhívta a szüleimet, ők pedig minden elhittek, amit Matilda mondott.

-          Megtennéd kislányom, hogy fordítasz?

Lassan bólintottam, majd tolmácsoltam Joseph-nek a kérést. Ó csak aprót biccentett, és továbbra is megnyugtatóan simogatta a kézfejem.

-          Az előbb telefonált az osztályfőnököd, és érdekes dolgokat mesélt.

-          Pikkel rám, és mindenféle hülyeséget kitalál.

-          Tényleg? Vedd le a pulcsidat, kérlek.

Éreztem, ahogy elönt a forróság, pontosan tudtam, hogy mi lesz, ha meglátja a karom. Engedelmeskedtem, de a torkomat elszorította a szégyenérzet, és a düh. Hogy lehettem olyan ostoba, hogy elfeledkeztem róla. A suliban meleg volt, így lekaptam a pulcsim, de senki nem vette észre az ujjnyomokat. Csak az, aki kereste…

-          Még is mi a francot képzelsz te magadról? – mordult rá Joseph-re apa.

-          Baleset volt. Nem szándékosan tettem.

Apa nem tűnt meggyőzöttnek, sőt… Ha anya nem tette volna megnyugtatóan a kezét apuéra, Joseph orra már biztosan betört volna. Utáltam azt a nyomorult helyzetet. Teljesen tehetetlen voltam. Hiába is magyaráznám, hogy Joseph nem bántott, a véraláfutás nem erről árulkodik.

-          Nem elég, hogy kihasználod a lányom, és kedvedre szórakozol az érzéseivel, de még meg is mered ütni?

-          De apa, nem ütött meg!

-          Fordíts!

Mikor a mondat végére értem felismertem Joseph szemében azt a dühös szikrát, amit annyiszor láttam már a tv-ben. Ezúttal nekem kellett satuba fogni a kezét, hogy ne pattanjon fel. Mikor megszólalt hangjából sütött a megvetés, és düh.

-          Nem lehetsz ennyire nevetséges. Jobban hiszel egy öregasszonynak, mint a saját lányodnak?

-          A lányomat elvakítja a szerelem, és az üres ígéreteid.

-          Higgy, amit akarsz!

-          Takarodj a házamból! Mirával nem találkozhatsz többet, és ha meglátlak a közelében, nem állok jót magamért.

Az utolsó kifejezést kicsit macerás volt átfordítnom angolra, de az üzenet lényege Joseph-nek is lecsengett. Gúnyosan elmosolyodott, majd lecsókolt. Automatikusan visszacsókoltam, de ez esetben a csókban volt valami szomorú. Mintha búcsúzkodnánk. Nem akartam elengedni. Nem akartam elveszíteni.

-          Elbúcsúzhatunk fönt? – kérdezte apától.

-          Öt perced van.

Amint felértünk az emeletre, az összes feszültség kiszakadt belőlem. Sírva borultam Joseph vállára, aki csak halkan csitítgatott. Mikor már az összes könnyem elsírtam, bementünk kedvesem szobájába, és összepakoltuk a cuccait. Mikor már minden ruhája, és könyve a bőröndjében hevertek, még három percünk maradt. Joseph édesen megcsókolt, kezével pedig végigsimított a hajamon.

-          Minden rendben lesz. Telefonon beszéltünk, és iskola után pedig találkozunk a Club kávézóban. A lényeg az, hogy ne rontsunk még jobban a helyzetünkön. Meg kell várni, míg lenyugodnak a szüleid.

Az racionális részem megértette, amit Joseph mondott, a szíve viszont sajgott a fájdalomtól. Tudtam, hogy nem lakhat velünk egy hónapig, de reméltem, hogy sok időt tölthetünk együtt. Tudtam, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

Mikor lementünk, apa elégedetten nézte az öltözködő Joseph-fet, de kicsit sem volt boldog. Ez legalább igazolta, hogy nem kegyetlen. A hiszékenységen lehet javítani.

-          Viszlát. Köszönöm, hogy itt lakhattam.

-          Szia.

Anya engedte ki Joseph-fet a kapun, és felrohantam az emeletre, és az erkélyemről néztem, szerelmem távolodó alakját. A látásomat elhomályosították a könnyek, a szívem pedig majd megszakadt. Torkomat elszorította a sírás, és akárhogy is próbáltam összeszedni magam, csak még mélyebbre rántott az örvény. Az egész világ forogni kezdett, majd minden elsötétült.

Arra tértem magamhoz, hogy valaki az arcomat simogatja. Az ágyamban feküdhettem, éreztem a párnák selymességét.

-          Joseph?

-          Már elment. Elájultál az erkélyen – takargatott be aggódva anya.

Éreztem, ahogy a könnyeim lefolynak az arcomon, de nem bírtam megmozdulni. A kezem sajgott, a fejem pedig még mindig ködös volt az ájulástól.

-          Kificamodott a csuklód, most borogatás van rajta. Próbálj meg aludni.

-          Beszélni akarok Joseph-fel. JoMo-ként van beírva a száma a telefonomba.

Anya megkereste a telefonom, majd miután kikereste a névjegyzékből Joseph-fet, az ép kezembe nyomta a telefont, és magamra hagyott. A telefon hosszasan búgott, és már azon voltam, hogy leteszem, mikor végre felvette.

-          Szia, édesem.

-          Szia. – A hangom akarom ellenére is elcsuklott, pedig a Hello igazán nem volt hosszú szó.

-          Mi a baj?

-          Elájultam, és kiment a csuklóm. Hiányzol.

A vonal recsegni kezdett, és csak pár percnyi hallgatás után esett le, hogy Joseph bizonyára dohányzik, és a recsegés a kifújt füst hangja lehetett. Annyira vágytam az ölelésére, hogy fájdalmat okozott a hiánya.

-          Erősnek kell lenned. Nemsokára együtt leszünk, ígérem.

-          Te nem ismered a szüleimet.

-          Te pedig még engem nem ismersz eléggé. Nehogy azt hidd, hogy egy vén nőcske majd legyőz engem. Végül is, én játszom a világ leggonoszabb hibridét. Volt mit eltanulnom Klaustól.

Imádtam, mikor a karakterével viccelődött, de ebben az esetben még ez sem tudott mosolyt csalni az arcomra. Minden sötétnek, és kilátástalannak tűnt. Főleg úgy, hogy Joseph nem volt mellettem.

-          Ne sírj! Hallom, hogy sírsz.

-          Bocsánat, csak hiányzol.

-          Te is, drágám, de most ki kell bírnunk. Ha beteg vagy, hogyan fogsz iskolába menni holnap?

-          Rohadjon meg az iskola!

-          Szóval akkor mégse találkozunk a kávéházban?

-          Megyek suliba.

Még senki nem tudott ilyen könnyen rávenni, hogy iskolába menjek. Joseph-nek igaza volt, fenn kellett tartani a látszatot, hogy találkozni tudjunk. Persze nem viselkedhetek rögtön normálisan, és bizonyára nem is fogok, de nem szabad lázadnom, és hisztiznem. Ha apáék látják, hogy milyen felnőttesen tudok viselkedni, talán adnak nekünk még egy esélyt Joseph-fel.

-          Jó éjszakát, Joseph.

-          Még nem fogok aludni egy ideig. Van itt egy nagyon édes kis drágaság, aki szórakoztat.

-          Ugye most csak viccelsz?

-          Persze, hogy viccelek. A whiskysre gondoltam. Szép álmokat, drágám.

Dobtam egy csókot a mobilnak, majd befordultam a falhoz, és elhatároztam, hogy meggyógyulok az éjszaka folyamán. Bevackoltam magam, sérült kezemet a díszpárnára helyeztem, és készen álltam az alvásra. Anya persze pont ezt az alkalmat választotta arra, hogy bejöjjön beszélgetni.

-          Mira, mond el az igazat. Bántott Joseph?

-          Nem. Nem bántott, csak veszekedtünk. Hülyén viselkedtem, ő pedig csak közel akart rántani magához. Nem szándékosan szorított meg olyan erősen. Matilda utál, és tönkre akarta tenni az életemet.

-          Ne beszélj hülyeségeket! Ő csak félt téged.

Na persze! Még, hogy félt? A bögyében vagyok, amiért megszégyenítettem az osztály előtt. Ha valami nem úgy zajlott, ahogy ő akarta, akkor mindenkire rászállt. Na, ennyit a keresztény megbocsátásról, amit mindig annyit emleget.

-          Szeretem Joseph-fet, és ő is szeret. Miért baj ez?

-          Majdnem tizenhárom év van köztetek, drágám.

-          Köztetek meg tíz apuval.

Anya is tudta, hogy igazam van, így nem firtatta tovább a korkülönbséget. Ha tudná, hogy milyen nehezen jöttünk össze Joseph-fel, és hogy mennyi ideig tartott, még átadtam magam a szerelemnek, talán nem lenne velem ilyen szigorú. De hát még is hogy mondjam el neki? Most nem alkalmas. Talán sosem lesz alkalmas. Úgysem értené meg.

-          És ti már…? Szóval…

-          Igen, lefeküdtünk. De nyugi, védekeztünk. Nem leszel nagymama, nem kell félned.

-          Akkor jó. Figyelj, én bízom benned, de a jelek Joseph ellen beszélnek. Remélem be tudja bizonyítani, hogy szeret téged. Nem szeretlek ilyen szomorúnak látni.

-          Szeretlek anya. És Joseph is szeret engem. Be fogja bizonyítani.

Ebben az egyben biztos voltam. Tudom, hogy szeret, és tudom, hogy nem fogja feladni. Látom a szemében, mikor rám néz, hogy tényleg fontos helyet foglalok el a szívében.

Miután anya kiment, még sokáig nem sikerült elaludnom. Elképzeltem, ahogy Joseph mellettem fekszik, és óvatosan simogatja a hátam. Szinte érezni véltem az érintését.

Alig vártam, hogy másnap legyen, és végre ismét megcsókolhassam.