18.fejezet: Árulás

Tisztességesen felöltöztem, felkötöttem a hajam, és olyan engedelmes kislánynak tűntem, amennyire az lehetséges volt. A szüleim örömmel fogadták a belenyugvásom, talán még hálásak is voltak, amiért nem kezdtem hisztizni.

Útban az iskola felé, cinkosan összenéztem a kávézó kirakatával, majd belemerültem a fülembe kiabáló zenébe. Az elragadó, vad dallamok bátorságot, és elszántságot öntöttek belém.

Mikor beértem az iskolába, még az sem lombozott le, hogy az első órám Matildával volt. Leültem a padba, kikészítettem a felszerelésemet, és gúnyosan a tanárra mosolyogtam. Ő persze azonnal az ellentétes ábrázatát mutatta nekem; pillantásából kiszökött az élet, vigyora leolvadt arcáról.

-          Látom, jó kedved van – jegyezte meg fanyarul.

-          Miért ne lenne? Esik az eső, kint minden latyakos, és borzasztó hideg van. Kinek ne lenne jó kedve?

Legszívesebben felkacagtam volna örömömben, de tudtam, hogy azzal már nagyon kihúznám a gyufát. Legszebb öröm a káröröm, nemde? Csodás érzés volt, hogy van egy ászom ellene, amit nem vehet el.

-          Mi történt a kezeddel? Elfajultak az indulatok?

-          Nem tudom. Kér telefonos segítséget? Megkérdezheti a szüleimet.

A csengő mentett meg attól, hogy Matilda rám szabadítsa a dühét. Laura, és vállhuzogatva próbáltak rájönni, hogy mi okozhatja a jókedvemet, de persze nem tudtak rájönni.

Az egész napom úgy elrepült, mintha csupán két órám lett volna, pedig hat húzós tantárgyat kellett végig ülnöm. Sebtében elbúcsúztam a barátnőimtől, majd szapora léptekkel a kávézó felé vettem az irányt. Félútón megreguláztam lépteimet, hogy tovább húzhassam a pillanatot.

Mikor beléptem a meleg, jó illatú helyiségbe, Joseph már várt rám. Az egyik sarokban ült, messze a kirakattól, nehogy meglássanak minket a kíváncsiskodó szemek. Egy szál vörös rózsával integetett nekem.

Rögtön a karjába futottam, majd nem törődve a többi vendéggel, szájon csókoltam. Ő nevetve viszonozta üdvözletem.

-          Jól vagy?

-          Persze.

-          Ne ijessz máskor így rám, rendben?

-          Rendben.

Ahogy észrevettem, Joseph sem nagyon tudta kordában tartani az érintéseit, ő is ugyanannyira szenvedhetett a hiányomtól, mint én az övétől. Csak egy napig tartott a távollét, de mindkettőket sokként ért. Teljesen más szituáció lesz akkor, mikor visszautazik, mint most van. Azt hittük, hogy az itt tartózkodása arról fog szólni, hogy a lehető legtöbb időt együtt töltjük. Nem pedig arról, hogy eltiltanak egymástól.

-          Mikorra kell hazaérned?

-          Azt hiszik, hogy földrajz előkészítőm van, úgyhogy még van egy órám.

Joseph tanakodóan bólogatni kezdett, de nem fejtette ki, hogy miért érdeklődött. Én nem akartam firtatni, így inkább megváltam a kabátomtól, és lenémítottam a telefonom. Már épp szólásra nyitottam volna a szám, mikor egy hívatlan páros érkezett.

Dani, és barátnője, Katy (igen, y-nal, nem i-vel, ahogy a magyarok írják) megrobogott a kávézóba. Katy hosszú, szőke haja szinte szikrázott a lámpafényben, fehér, puffos kabátját pedig rózsaszín strasszok ékesítették. Nehéz volt nem utálni a csajt.

-          Nézd, ott van a húgod! – rángatta meg Dani karját.

Én legszívesebben az asztal alá bújtam volna, Joseph pedig érdeklődve hátrafordult. Bár nem értette, hogy miről is van szó, azt azért észrevette, hogy meredten figyelem a hang tulajdonosát. Aprót biccentett Dani felé, majd nyugtatóan dörzsölni kezdte a kezem.

-          Lebuktunk – súgtam pánikolva.

-          Nem hiszem, hogy a tesód elárulna minket. Jól elbeszélgettünk, mikor cigiztünk.

-          Micsoda? CigizTÜNK?

-          Vagyis csak én.

-          Aha, persze…

És mikor az ember már végleg elkeseredne, megérkezik a mentőöv. Dani nem hülye, nem fog beárulni, csak felhasználja majd ellenem, ha valamit nem úgy csinálok, ahogy ő akarja. De most már nekem is lesz lapom ellene. Legjobb öröm a káröröm, nemde?

-          Kérsz valamit?

-          Köszönöm, nem. Inkább menjünk innen. Gyorsan.

-          Ahogy akarod – rántotta meg a vállát Joseph, majd intett a pincérnek.

Amint lehetett, kifizette a számlát, majd kisiettünk a kávézóból. Szerettem ott lenni, hangulatos kis hely volt, de Katy jelenléte erősen rontott az összképen.

Nem tudtam merre tartunk, csak engedelmesen követtem Joseph-fet. Ő persze semmit nem árult el, csak az egyik forgatásról mesélt egy történetet. Persze én azt már korábban olvastam az egyik rajongói oldalon, de azért megpróbáltam meglepődni. Joseph hamar észrevette, hogy színlelek, de nem haragudott meg, csak apró puszit nyomott a fejem búbjára.

-          Rossz színész lennél.

-          Nem lehetünk mind a ketten jó színészek. Ezt meghagyom neked.

Kézen fogva sétáltunk fel a hotel lépcsőjén, majd Joseph a recepcióshoz sétált, és egyeztetett vele. Mikor minden akadály elhárult, a lifthez mentünk. Az aranyszegélyes ajtó kitárult, és egy hatalmas tükörrel találtuk szembe magunkat. Joseph szokás szerint jól nézett ki, én már kevésbé előnyösnek tartottam magam. Amíg viszont Ő szépnek tart, nem érdekelnek a negatívumaim.

Pár másodperccel az liftajtó becsukódása után Joseph nekinyomott a falnak, és szenvedélyesen az ajkamra tapadt. Csak pislogni volt időm, annyira meglepett a hevessége. Féltem viszonozni a szenvedélyét, tudtam, hogy akkor nagyon hamar, nagyon kellemetlen szituációban találhatjuk magunkat. (Ki tudja, mikor nyílik éppen ki az ajtó?)

Mikor Joseph nyugtázta, hogy nem fogok belemenni a játékba, elhúzódott tőlem, de továbbra is karjainak oszlopaihoz láncolt. Nem bántam, hogy ilyen közel tart magához.

Bár a folyosón gyönyörű képek függtek, nem volt időm megszemlélni őket, mert Joseph azonnal a szobába húzott. Ott a liftes csókhoz hasonlóan letámadott, és azonnal hámozni kezdte rólam a ruhát.

-          Nem lehetne egy kicsit lassan. Így is értem, hogy mit akarsz – toltam el magamtól egy kicsit.

-          Igaz. Akkor nézzünk TV-t – dobta le magát az ágyra.

Nem tűnt sértettnek, sőt, mintha élvezte volna a játszadozást. Én csak megcsóváltam a fejem, majd felakasztottam a földre esett kabátomat. Kibújtam a cipőmből, majd odamásztam páromhoz. Ő törhetetlenül bámulta a világító dobozt, mintha értene belőle bármit is. Apró csókokat nyomtam az arcára, majd beborítottam vele a száját is. Szerencsére érdekesebbnek talált a televíziónál.

Gyengéden, és gondoskodóan ért hozzám, miközben a tekintete vágytól égett. Sajnáltam, amiért ennyire vissza kell fognia magát, de most ki akartam élvezni a pillanatot. A legutóbbi együttlétünk amúgy sem úgy alakult, ahogy azt korábban elterveztük.

Végigsimítottam izmos karjain, majd kibújtattam a pólójából, és végigcsókoltam a mellkasán. Csodás érzés volt hallani a sóhajait, és magamon érezni kutató ujjainak simogatását. Erősen megragadta a derekam, majd az ölére húzott, és felült velem. Átkulcsoltam lábaim a csípőjén, majd kuncogva megcsókoltam. A levegő hamar súlyos lett a vágytól, a testemet pedig egyre forróbbnak éreztem. Lassan már nem volt elég egy csókja sem, mindig többet, és többet akartam. És ő pontosan tudta ezt. A végletekig húzott, és csak utána adta meg, amit akartam. Talán ezért is volt ez az együttlétünk sokkal intenzívebb, mint a korábbi.

Pihegve feküdtem karaiban, és el sem hittem, hogy én voltam az a lány, akivel együtt volt. Olyan fesztelenül hagytam, hogy egyre érdekesebb, és egyre élvezetesebb játszadozásokba keverjen bele, hogy szinte magamra sem ismertem. De nem is érdekelt. Boldog voltam, és csak ez számított.

-          Remélem, hogy a szüleid hamar megbocsátanak, mert nem tudok sokáig nélküled megmaradni.

-          Tudom. Biztosan megbékélnek, csak idő kell nekik.

És ebben a mondatba minden reményem benne volt. Ismerem a szüleimet, tudom, hogy milyen konok apám van, így csak remélhetem, hogy hamar megnyugszik. Csak látnia kell, hogy már felnőttem, és hogy Joseph jól bánik velem. Egyedül az idővel álltunk szűkösen. Joseph nem maradhatott Magyarországon a végtelenségig, hogy elnyerje apám bizalmát.

-          Remélem, hamar megoldódik – bújtam hozzá szorosan szerelmemhez.

-          Én is.

Még hosszú órákig suttogtunk egymásnak mindenféle apróságot, és Joseph szinte zsibbadásig falta ajkaimat, de sajnos hamar eljött a búcsú ideje. Persze kedvesem ragaszkodott hozzá, hogy legalább egy ideig elkísérjen, de nagyon ügyelnünk kellett arra, hogy nehogy lebukjunk.

A villamosmegállóban még adott egy utolsó, következő találkozásunkig talán kitartó búcsúcsókot, majd integetve visszaindult a szálloda felé. Én könnyeimmel küszködve indultam haza. Rossz volt megint elbúcsúzni.

Mikor beléptem a házba, rossz előérzet fogott el. Túl nagy volt ugyanis a csönd. Apa vagy fát szokott vágni, vagy a rádiót bömbölteti, most mégsem hallottam semmit. Anya se főzött éppen, hanem már a tükörből láttam, hogy gondterhelt arccal ül az asztalnál.

Elfutni már nem tudtam, hiszen hallották, hogy megjöttem, így csak remélni tudtam, hogy Dani szája nem járt el.

Beléptem az ebédlőbe, és a jelenet kísértetiesen hasonlított az előző napira. Mintha minden ugyanúgy történt volna azzal a változtatással, hogy Joseph nem állt mellettem. Ezért is volt ez esetben olyan félelmetes apa tekintete.

-          Mi történt? – ültem le az ajtóhoz legközelebbi székre.

-          Becsaptál minket. Tudunk róla, hogy találkoztál Joseph-fel. Lebuktál, úgyhogy felesleges tagadnod.

Csalódottan, összetörve, és mélységesen remény vesztve ültem ott, pedig egész nap én ültem a nyeregben. Én irányítottam, és álltam nyerésre, én voltam az, aki mindenkit ki tudott játszani. Legszebb öröm a káröröm, nemde? Csak nem akkor, ha ellened irányul.