19. fejezet: Depresszió

És amikor azt hiszi az ember, hogy ennél rosszabb már nem lehet, az élet mindig bebizonyítja, hogy képes rátenni egy lapáttal. Nem elég lebukni, és égő arccal végigülni egy beszélgetést, a szülők agya valamiért pont ilyenkor „kövesedik meg” igazán.

 - Oké, akkor elmondom még egyszer. Szeretem, és ő is szeret engem. Nem szándékosan okozta a sérülést, véletlen volt, és ugyanannyira hibás vagyok én, mint ő. Nem fogom engedni, hogy eltiltsatok tőle, mert már vagyok elég idős ahhoz, hogy önálló döntéseket hozzak.

 - Csak tizennyolc vagy. Még ott a tojáshéj a fenekeden.

Megpróbáltam megnyugtatni magam, de éreztem ahogy a düh átfolyik elmém gátján, és megállíthatatlanul ömlik ki a számon. Nem tudom visszafogni magam, de egy idő után már nem is akartam.

 - Szerintetek még is mi a francot értek el ezzel a tiltással? Csak még jobban vele akarok majd lenni. Higgyétek el, hogy ez működhet. Meg lehet mindent oldani, de ti meg sem próbáljátok.

 - Még olyan fiatal vagy, nem kellene egy ilyen idős férfival kezdened.

 - Úgy mondod, mintha hatvan éves lenne. Nem feleségül akarok menni hozzá, csak szeretnél boldog lenni. Néha hibáznom kell, hogy aztán tanuljak belőle. Ha pedig ez a kapcsolat nem hiba, akkor pedig bűn lenne megfosztanotok tőle.

Ez volt az a pillanat, mikor apa előre dőlt a székben. Egész addig csak anya beszélt hozzám, ő hozta fel az érveket Joseph ellen, apa egész végig csöndben – és bizonyára magában mérgelődve – hallgatta a mondandómat.

 - Meg kell értened, hogy csak védeni próbálunk – szólalt meg apa.

 - De a túl sok védelem se vezet sehová.

 - Figyelj, én…

 - Nem mész sehová, kisasszony, és nem találkozol ezzel a fiúval. Apád eléd megy az iskolához, itthonról pedig nincs elmászkálás. A telefonodat pedig amint hazajössz, ideadod – zárta le a beszélgetést anya, majd kikapta a kezemből a telefont.

Hatalmasat ütöttem az asztalba, ami kicsit sem tett jót sérült kezemnek, majd könnyeimmel küszködve felrohantam az emeletre. Átkoztam Danit, átkoztam a szüleimet, átkoztam az egész világot. Apa mintha már megtört volna, vagy legalább is hajlandóságot mutatott arra, hogy megértsen, anya azonban megmakacsolta magát. Mindig ez volt, ha veszekedésre került sor. Hogy tekintélyét megtartsa, diktátorrá vált.

Másfél órán át sírtam a párnáim között, és elképzelni nem tudtam, hogy fogom utolérni Joseph-fet. Beszélni akartam vele, hallani akartam a hangját, meg akartam csókolni, és egyikre sem volt lehetőségem. Hiába tudtam a számát, nem hívhattam fel, mert a szüleim lehallgathatják a beszélgetést a lenti vonalassal. És ez esetben nem számít a nyelvi probléma, elég már csak a tény is, hogy Őt hívom.

Kopogás zavart fel zokogásomból. Gyorsan kifújtam az orrom, majd kikiabáltam a várakozónak, hogy bejöhet. Nagy meglepetésemre Dani dugta be a képét a szobámba. Azonnal rázúdítottam a haragom.

 - Hogy volt képed? Te tényleg élvezed, hogy romba döntöd az életem? Szándékosan okozol fájdalmat?

 - Nyugi már, nem én mondtam el! Joseph jó arc, nem akarom szivatni.

 - Akkor mégis ki mondta el, te nagyokos? Én nem, Joseph nem, úgyhogy csak te lehettél.

És ez logikus is volt. Senki más nem volt ott a kávézóban, aki beköphetett volna. Anyuék pedig pontosan tudták, hogy hol voltunk. Nem csak egy légből kapott „biztosan Joseph-fel lófráltál” ötlettel álltak elő. Szinte még azt is megmondták, hogy melyik asztalnál ültünk.

 - Egyik osztálytársad is láthatott.

 - Ne persze!

 - Szerinted lennék olyan hülye, hogy bemártalak, aztán azt hazudom neked négyszemközt, hogy nem én voltam? Ha szívatlak, akkor azt vállalom.

Ebben volt valami. Dani már sokszor alám tett, és ezt előszeretettel az orrom alá is dörgölte. De más nem lehetett. Gondosan ügyeltem arra, hogy egy tanár, vagy osztálytárs se vegyen észre, kiszúrtam volna, ha valaki figyel. Senki nem volt ott, csak Joseph, én, Dani, és…Katy! Az a kis…

 - Nem lehet, hogy a barátnődnek járt el a szája?

 - Ja persze, biztos felhívta a szüleimet, hogy beáruljon téged. – gúnyolódott Dani. – Még is mi oka lenne rá? Csak magát járatná le.

 - Igaz.

Bár nem csíptem Katyt sosem említettem ezt nyíltan, és a lehető legkedvesebben próbáltam meg beszélgetést kezdeményezni felé. Nem tűnt úgy, hogy nem kedvelne, bár ritkán beszélgettünk úgy igazán. Teljesen eltért az érdeklődési körünk.

 - Tudnál nekem segíteni?

 - Nem foglak megszöktetni.

 - Nem is kell, csak add ide a telefonod.

Dani végül kelletlenül átnyújtotta a mobilját, majd az ajtónak dőlt, hogy nehogy valaki megzavarjon. Túl rendes gesztus volt tőle ahhoz, hogy valóban besúgó legyen.

Tárcsáztam a számot, és vártam, hogy felvegyék. A mobil azonban csak csöngött, és csöngött, de Joseph nem szólt bele. Mérgesen az ágyra dobtam a telefont, és idegesen a hajamba túrtam. Nem lesz több esélyem, Dani nem járkálhat be hozzám félóránként. Már így is öt óra volt, és ha találkozni akarok Joseph-fel úgy, hogy ne késő este jöjjek haza, akkor azonnal fel kell vennie.

Újból megpróbáltam, ezúttal sikeresebben. Joseph beleszólt a telefonba, bár a hangja álmosnak, és bágyadtnak tűnt.

 - Hallo…

 - Szia, Mira vagyok. Dani telefonjáról hívlak, az enyémet ellopták a szüleim.

 - A francba! Megtudták?

 - Igen.

Hosszú szitkozódás kezdődött, melynek csak a fele szókészletét értettem meg, és nagyon reménykedtem benne, hogy Joseph hamar lenyugszik. Az idő a legkevesebb, amivel jelenleg rendelkezem.

 - Látni akarlak.

 - Drágám, még ha most el is indulsz, akkor is háromnegyed óra, mire ideérsz. Nincs értelme öt percért ennyit utaznod. És akkor még nem számoltuk a visszautat.

 - Akkor veled alszom. Összepakolom a táskám holnapra, és onnan megyek iskolába.

 - Nem hiszem, hogy jó szemmel néznék, ha vendéget hoznék a szállodába. Szívem, ne bonyolítsd. Holnap találkozunk, és akkor feljöhetsz, de nem aludhatsz itt. Ez nem az én lakásom. Én…

Lenyomtam a telefont. Nem akartam hallani a kifogásait. Nem érdekelt, hogy miért nem kíváncsi rám. Visszaadtam a telefont a bátyámnak, majd a fejemre húztam a takarót, és tovább sírtam. Öt perc múlva hallottam, ahogy kinyílik a szobám ajtaja, és Dani csoszogva lemegy az emeletre. A telefonja többször is rezegni kezdett, de szerencsére nem vette fel. Nem érdekelt Joseph magyarázkodása.

Hajlani kettőkor ébredtem arra, hogy vérzik az orrom. Gyorsan a fürdőbe rohantam egy doboz papírzsepivel, és megpróbáltam elállítani a vérzést. Elszörnyedve bámultam a tükörképemet. A szemem feldagadt, a hajam csomókban ágaskodott a magasba, és olyan sápadt voltam, mint a fal. Undorítónak találtam magam. Az orromból pedig csak megállíthatatlanul folyt a vér, és az istenért nem akart apadni. Dühömben hatalmasat ütöttem a mosdóra, mire éles fájdalom nyílalt a kezembe. Nem törődtem a fájdalommal, csak tovább püföltem a fehér márványt, hátha elszáll a dühöm. Csak akkor hagytam abba, mikor a kézfejem helyén már csak egy lüktető csonthalmazt éreztem. Nem törődve semmivel visszafeküdtem az ágyba, és álomba sírtam magam.

Az ébresztőóra nem törődött azzal, hogy milyen állapotban vagyok, kíméletlenül csipogott, amíg a földhöz nem vágtam. Az elemek szétgurultak, engem pedig csöppet sem érdekelt, hogy felébresztettem-e valakit. Az ujjaimat alig bírtam mozgatni, annyira megdagadtak az éjszakai kirohanásomtól, a szemeim pedig égtek a sok könnytől.

A készülődés egy kész szenvedés volt, de a nulladik óra miatt legalább nem találkoztam a szüleimmel. Most már az egész kezemet fásli fedte, és még egy tartópólyát is szerkesztettem magamnak, mert már az is fájdalmat okozott, ha egyáltalán a testem mellett lóbáltam. Sminkkel némileg enyhítettem borzalmas kinézetemen, de még így is árnyéka voltam csak egykori önmagamnak.

A jéghideg téli szél jót tett kavargó gondolataimnak, a hideg okozta fájdalom legalább enyhített a dühömön. Valahogy jól esett az önkínzás. Jól esett elmerülni az önsajnálatban, a fájdalomban, és a magányban. Mert hát mi más maradt nekem?

Az iskolában azonnal ledobtam magam a hátsó padba, és a táskámra borultam. A kapucnim eltakarta borzalmas arcomat, így nem kellett kérdésekre felelnem. Barátnőim szerencsére azonnal észrevették, hogy nem vágyom a társaságukra. Nem kellett más, csak a magány.

Az angol órát szándékosan a folyosón töltöttem, még az igazolatlan óra sem tudott ettől elrettenteni. A telefonomon összesen tizenhárom üzenet várt, de nem olvastam el őket. Tudtam, hogy csakis Joseph kereshetett, ő azonban nem érdekelt. Tudta, hogy milyen rosszul vagyok, de még az az öt perc együtt töltött idő sem érdekelte. Neki csak pár percig tartott volna lesétálni a hotel elé, én pedig órákat képes lettem volna utazni érte. Ebből látszik, hogy kinek is volt igazán fontos a másik közelsége.

 - Mi történt a kezeddel? – simogatta meg kedvesen a vállam az iskolaorvos.

 - Elestem – hazudtam automatikusan.

 - Orvos látta már?

 - Nem. Majd csak elmúlik.

 - Gyere, megnézem.

Készségesen követtem a rendelőbe, addig sem kellett attól tartanom, hogy az igazgató elkap a folyosón lófrálva. Az orvosi szoba kicsi, de világos volt. Az asztalon virágok sorakoztam fajta szerint csoportosítva, a falakat pedig színes képek fedték. A doktornő gyorsan leoldott a fáslit a kezemről, majd megvizsgálta a véraláfutásokat.

 - Jó furán eshettél, ha ilyen véraláfutásaid vannak… Na mindegy, ahogy látom, csak zúzódás, ami némi borogatással pár napon belül leapad. Ha azonban nagy fájdalmaid vannak, mindenképpen nézesd meg. Rendben?

 - Persze. Köszönöm, hogy megnézte.

 - Igazán nincs mit.

Nem firtatta, hogy mi történt, én pedig nem mondtam el. A múlton változtatni nem lehetett, így értelmetlen lett volna a szócséplés.

A nap fárasztónak, és végeláthatatlannak tűnt. Hiába mentem be az órákra, semmi nem ragadt meg a tananyagból, szüntelenül csak arra gondoltam, hogy az élet milyen értelmetlen, és fájdalmat találmány.

Szellem módjára közlekedtem az iskolában, és az utcán is ezt tettem volna, ha Joseph nem állja az utamat. Nem néztem fel az arcára, csak a kabátját bámultam, és minden lehetőséget megragadtam arra, hogy lelépjek. Sajnos kitartónak bizonyult.

 - Beszéljük meg.

 - Mit? Mit beszéljünk meg? Szükségem volt rád, de te nem akartál látni. Szerintem ez elég érthető.

 - Félreérted. Látni akartalak, csak nem akartam, hogy órákat utazz azért, hogy elmondhassam ugyan azt, amit a telefonban is megtehetek. Téged akartalak kímélni.

 - Nem sikerült. Most már mehetek?

Reménykedtem, könyörögtem, imádkoztam az istenekhez, hogy Joseph adja fel, de most is, mint Amerikában, nem adta fel.

 - Már megint veszekszünk, mint Amerikában. Miért vagy ilyen makacs?

 - Miért nem érted meg, hogy nem akarlak látni?

 - Azért, mert akkor is ezt mondtad, és akkor sem volt igaz.

 - Nem akarok harcolni. Nem akarok semmit. Nem akarlak se téged, se ezt az egészet. Hagyj békén!

Elindultam az ellenkező irányba, fújtatva, és dühösen, de még hallottam, ahogy Joseph utánam kiálltja, hogy: „Akkor veszíts el!”. Ezek után már csak a sötétség marad társamul. Elnyelt, átölelt, és gondosan eltakart a megpróbáltatások elől.

Ájultan terültem el az utcán.