12.fejezet: Fordulópont

Mikor magamhoz tértem, több dolog is élesen a fejembe hasított. Elsőre a fájdalom, ami a fejembe nyílalt, és ami elviselhetetlen volt, majd a felismerés, hogy tök meztelen vagyok. Mi az isten történt? Az még megvan, hogy melegszendvicset eszem, aztán táncolunk Joseph-fel, majd megcsókol, de utána képszakadás.
-    Fenn vagy, drágám? – simított végig Joseph a vállamon.
-    Mi a franc történt?
-    Ne mondd, hogy nem emlékszel semmire – nevetgélt Joseph.
Odafordultam hozzá, és megráztam a fejem, ő pedig azonnal abbahagyta a nevetést.
-    Te tényleg nem emlékszel semmire?
-    Bocsi, de nem.
-    Szuper…
Begubóztam a takaróba, és vártam, hogy Joseph elmesélje, mi az isteni műveltünk az éjszaka. Vajon ő is meztelen? Elég nagy rá az esély.
-    Lefeküdtünk?
-    Nem hiszem el, hogy nem emlékszel – motyogott Joseph.
-    Joseph, válaszolnál? Lefeküdtünk?
-    Nem.
Egy hatalmas szikla esett le a szívemről, az első alkalomra azért szeretnék emlékezni. Joseph úgy tűnik, nem tudja túltenni magát azon, hogy nem emlékszem, úgyhogy el fog tartani egy ideig, még pontosan megtudom, hogy mit is csináltunk.
-    Hova mész? – kapott utánam Joseph, mikor ki akartam kászálódni az ágyból.
-    Felveszek valamit.
-    Engem nem zavar, ha így vagy.
-    Engem igen.
A takaró alatt magamra vettem a fehér neműmet, majd várakozóan páromra emeltem a tekintetem. Az, hogy ennyire kiakadt azon, hogy nem emlékszem, azt jelenti, hogy valami nagyszabású dolgot csinálhattunk. Te jó ég…
-    Hogy lehet ennyitől úgy berúgni, hogy ne emlékezz semmire?
-    Oké, én most átmegyek a lakókocsimba, és majd beszélünk.
-    Ne menj, mindjárt mesélek, csak adj időt.
-    Oké.
Ahelyett, hogy bármit is mondott volna, megcsókolt, és percekig nem engedte, hogy elhúzódjak. Óvatosan fölém gördült, én pedig remélvén, hogy valami anyagba botlik a kezem, végigsimítottam a hátán egészen a csípőéig. Szerencsére volt rajta nadrág, ami elősegítette azt, hogy ne érezzem még kínosabban magam.
-    Tényleg semmi nincs meg? – puszilgatta az arcomat, miközben az egyik karjára támaszkodott, hogy ne nyomjon össze.
-    Csókolóztunk.
-    Hát azt elég sokat tettük. Nem kell nagy dologra gondolni, felfedeztük egymás testét, és nagyon sajnálom, hogy semmi nem maradt meg belőle.
-    Majd felelevenítjük.
-    Természetesen – mosolyodott el, majd nyomott egy puszit a számra, és legurult rólam.
Már épp szállni akart ki az ágyból, mikor megragadtam a kezét, és egy hosszú, és erős csókot nyomtam a szájára. Felhúzott szemöldökökkel fixírozott engem, mintha nem hinné el, hogy én vagyok az, és mielőtt még zavarba jöhettem volna, az egyik kezével végigsimított az arcomon, majd lágyan visszacsókolt. Visszadöntött a matracra, fölém mászott, de nem éreztem úgy, hogy többet akarna, csak csókolt, és simogatta a lábam, ami útközben a dereka köré kulcsolódott, szerintem órákig képes lett volna így maradni.
-    Beszélgetnünk kéne erről – simogatta a hajam.
-    Mi a baj a hajammal?
-    Nem a hajadról. Arról, hogy ki mit is szeretne a jövőben.
-    Muszáj?
-    Jó lenne.
Annyira nem akartam erről beszélgetni, könnyebb volt az akadályokat elfedni egy láthatatlan köpennyel, mint hangosan kimondani őket. Annyira az elején vagyunk még, mi értelme van annak, hogy elővesszük a rossz dolgokat? Ha szembesülök a problémákkal, a legyőzhetetlennek tűnő szakadékokkal, akkor ismerem már annyira magam, hogy inkább visszavonulót fújok, és azzal csak őt bántanám, na meg persze magamat is, mert nagyon boldog vagyok vele.
-    Ha nem beszéljük meg, akkor nem tudjuk megoldani.
-    Nem lehetne várni?
-    Minél később vesszük elő, annál rosszabb.
Ezt én is nagyon jól tudtam, számtalanszor ajánlottam a barátnőimnek, hogy beszélgessenek a párjukkal, mert attól még nem tűnnek el a problémák, ha félre söpörjük őket, de az ember a saját kapcsolatában sokkalta butább. Határozott valaki vagyok, még is ez a kapcsolat csak lerombolja a megszokott ésszerűségemet, higgadtságomat, megfontoltságomat.
-    Beszéljünk – egyeztem bele, és eltoltam egy kicsit Joseph-fet.
Visszafeküdt a párnákra, én pedig a mellkasára hajtottam a fejem, és apró köröket rajzoltam rajta zavaromban. Hogyan kezdjem? Egyáltalán miről akar pontosabban beszélni?
-    Mikor észrevetted, hogy majdnem meztelen vagy, teljesen kiakadtál. Azt eddig is tudtam, hogy nem akarod, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Mi a baj?
-    Mondtam már, minden túl gyors. Igazából nem is udvaroltál nekem. Elmentünk randizni, de akkor már együtt voltunk. Most meg folyton ezzel a szex dologgal görcsölünk. Néha úgy gondolom, hogy jobb lenne csak úgy simán túlesni rajta.
Joseph nem válaszolt semmit, csak meredten nézte a plafont, és nem lehetett leolvasni semmit az arcáról. Már épp nyitottam volna a számat, hogy kivágjam magam a „ne is figyelj arra amit mondok, mert csak beszélek össze-vissza” szöveggel, mikor megszólalt.
-    Sajnálom, figyelembe kellett volna vennem, hogy te máshogy gondolkodsz e téren.
-    Ez csak a korkülönbség. Tök normális, hogy neked ez nem olyan nagy dolog, sokan már a második randin lefekszenek, én meg túlidegeskedem a dolgot, azt akarom, hogy különleges legyen, meg hát sokszor úgy érezem, hogy nem is tudom, hogy igazán mit is kellene csinálnom, szóval…
-    Édes, nyugi. Ne legyél szomorú, jobban kellett volna figyelnem arra, hogy fiatalabb vagy, mint én, és még nem igazán van tapasztalatod – gördült fölém Joseph.
-    Nem várhatom el, hogy hónapokig várj.
-    Majd megoldjuk, együtt, rendben? De ha nem mondod el, hogy mi bánt, akkor nem tudok segíteni. Nem vagyok gondolat olvasó.
Visszanyeltem a könnyeimet, és mosolyt erőltettem az arcomra, de egyáltalán nem éreztem jól magam. Akkor pancser voltam, akkora lúzer, még is mit vártam ettől az egész kapcsolattól? Fényévek választanak el egymástól minket, és én annyira, de annyira szeretném boldoggá tenni, erre most jóformán cölibátusra ítélem ki tudja meddig. Tudtam, hogy nem lesz könnyű menet, de nem gondoltam volna, hogy ennyire rázós lesz az út.
Szinte egy mázsás súly esett le a vállamról, mikor egyedül lehettem a lakókocsimban, borzasztóan rossz érzés volt, hogy nem érzem jól magam Joseph közelében. Nem kellett volna megejtenünk azt a kínos beszélgetést. Egyáltalán nem kellett volna szóbahoznia az egészet. Megoldjuk, persze, a francokat oldjuk meg! Mit lehet ezen megoldani? Egyszerűen behúzom a kéziféket, mikor túl sok ruha kerül le rólunk, és közbe tudom, hogy kettőnk közül én vagyok a hibás. Annyira megértő, és annyira rendes, és én is nagyon jól tudom, hogy nem várhatom el egy harminc éves férfitól, hogy hosszú hónapokig kézen fogva járkáljon velem, és az ágy eszébe se jusson. Sőt még itt van ez a titkolózás. Tudom, hogy nem kellene ezt csinálnom, de biztos vagyok benne, hogy kényelmetlenül érezném magam a többiek között, ha hirtelen Mirából Joseph csajává válnék. Ez az egész úgy szar, ahogy van.

Úgy vártam az esti közös pizzázást, mintha a kivégzésemre mennék. Otthon akartam maradni, és siránkozni, de nem akartam megbántani Joseph-fet. Candice kitörő örömmel fogadott, és a boldogságra rám is átragadt. Nevetgéltünk, beszélgettünk a bakijairól, és szinte teljesen elfelejtettem, hogy rajtunk kívül más is ül az asztalnál. Néha elkaptam Joseph pillantását, aki olyan boldogtalannak látszódott, mint amilyennek én éreztem magam. Persze elmosolyodott, mikor Ian benyögött egy poént, de a szeme szomorúan csillogott. Elnézést kért, majd távozott az pizzázóból, én pedig a mosdóra hivatkozva utána mentem. Nem lepődtem meg, mikor a falnak dőlve, cigarettázva találtam. Nem vett észre, a földet bámulta, néha-néha bele-bele szívott a szálba, de minden mozdulatát csak a megszokás irányította.
-    Joseph – léptem oda hozzá.
Rám pillantott, kedvetlenül elmosolyodott, és látszódott rajta, hogy fogalma sincs, mit mondjon nekem. Nem is akartam, hogy beszéljen. Határozottan megcsókoltam, amire azonnal válaszolt, eldobta a csikket, és mindkét kezét a derekamra kulcsolta. Mikor elváltunk egymástól a vállára hajtottam a fejem, és percekig úgy álltunk ott egészen addig, míg össze nem szedtem a bátorságom, hogy hozzászóljak. A vállára támasztottam az állam, és a fülébe suttogtam azt, amit nem gondoltam, hogy valaha is mondani fogok ennyi idő után valakinek.
-    Szeretlek.
Joseph teste megmerevedett, értelmezte amit hallott, bizonyára ő se gondolta, hogy azok után, hogy leteremtettem, mikor kiejtette ezt a szót, pont én leszek az, aki ezt mondom neki. Még szorosabban magához ölelt, majd újból és újból megcsókolt egészen addig, míg meg nem hallottuk a szélcsengő csilingelését. A társaság nagyon elmélyült valaminek a kitárgyalásában, így nem vettek észre minket. Joseph mellettem sétált a hazafelé úton, láttam rajta, hogy kicsit kellemetlenül érinti, hogy úgy kell viselkednie, mintha nem lennénk jóban. Megfogtam a kezét, összekulcsoltam az ujjainkat, és magasról tettem rá, hogy észreveszik-e vagy sem. Nem akarom többé szomorúnak látni, ideje vállalnom, hogy a barátnője vagyok. A többiek álla bizonyára erősen koppanhatott a földön, mikor búcsúzóul megcsókoltam Joseph-fet, de nem szóltak semmit, csak úgy tettek, mintha semmit nem láttak volna.
-    Jó éjszakát, édes.
-    Jó éjszakát, Joseph.

11.fejezet: Vágyódás

Még sötét volt, mikor felébredtem, ki akartam kecmeregni Joseph karjaiból, hogy meg tudjam nézni az időt, de mikor már majdnem kicsusszantam az ölelésből, Joseph visszarántott magához.
-    Nem mész sehova.
-    Mennyi az idő?
-    Kit érdekel?
Meghúztam a vállam, és újból elhelyezkedtem, de elaludni nem tudtam. Hihetetlenül éber lettem, az agyam megállíthatatlanul dolgozott, mindenféle hülyeség eszembe jutott, például, hogy milyen lesz majd, mikor visszamegyek az iskolába. Vajon fel fog tűnni a tanáromnak, hogy máshogy beszélem az angolt? Kezdek én is úgy ejteni szavakat, mint Joseph, a végén még azt hiszi majd a tanárnő, hogy elraboltak a brit ufók.
-    Te se tudsz aludni? – csókolt bele a nyakamba Joseph.
-    Nem.
-    Akkor csináljuk mást.
-    Mit?
-    Te mit szeretnél? – ölelt szorosabban magához.
-    Beszélgessünk.
Mind a ketten tudtuk, hogy értem, hogy mire céloz, és az is egyértelmű volt, hogy hárítom a témát. Még nem vagyok elég ideje együtt, még túl korai lenne. Nagyon rendes tőle, hogy türelmes, pedig könnyűszerrel elcsábíthatna. Kíváncsi vagyok, hogy mikor szakad el nála a cérna.
-    Miért csináltál úgy, mintha be lennénk zárva az öltözőbe?
-    Kettesben akartam maradni veled.
-    És azt is előre eltervezted, hogy meg fogsz csókolni?
-    Nem, de jól tettem, hogy megpróbáltam.
Kibontakoztam az ölelésből, és jól betakargattam magam, mert a lábamról már lógtak a jégcsapok. Hogy milyen gyorsan lehűl a levegő itt Atlantában!
-    Te mit csinálsz? – rivalltam rá Josephre, akinek cigi lógott a szájából, amit épp meg akart gyújtani.
-    Mi az?
-    Úgy viselkedsz, mint egy idióta pasi szex után – koboztam el a készletét, és rejtettem a fiókja aljába.
-    Nem is szexeltünk. Várj, lehet, hogy megfordítottam a sorrendet? – rántott magára.
A világ végére dobtam azt a rohadt szálat, ami kilógott a szájából, majd mérgesen rámeredtem. A dohányzásoknak a  80%-t azért csinálja a közelemben, mert tudja, hogy idegesíteni tud vele.
-    Így jó, csak ülj kicsit arrébb – tolt a derekamnál fogva lejjebb magán Joseph.
-    Hülye – csaptam rá a karjára.
Hogy milyen pimasz tud ez lenni, ha kapcsolatban van! Tudja, hogy zavarba hoz ezzel a témával, és direkt szórakozik. Komolyan mondom, hogy harminc éves létére úgy viselkedik, mint egy hülye gimis. Tiltakozásom jeléül le akartam szállni róla, de erősen fogta a csípőm, nem engedte, hogy elmeneküljek. Igazából utáltam ezt a pozitúrát, olyan szerencsétlennek éreztem magam. Joseph megérezhette, hogy nem sokáig fogok engedelmeskedni neki, mert felült, megcsókolt, majd maga alá forgatott. Ha akartam volna, akkor se tudtam volna ellenállni neki, túl jól csókolt ahhoz, hogy bármit is mondhassak. Az egyik kezével az arcomat simogatta, a másikkal pedig a blúzomat nyitotta szét – gyorsabban, mint gondoltam -, majd szépen lassan csókolgatni kezdte a mellkasom. Borzasztóan csikis volt a hasam, el is nevettem magam, mikor puszilgatni kezdte. Lehunytam a szemem, és élveztem a kényeztetést. Joseph megvált a pólójától, amit csak azért tudtam, mert az elrepült póló levert egy üres ásványvizes üveget. Ez már nem az első alkalom, hogy a repkedő ruhaneműk zajt csapnak. Joseph teljesen belefeledkezett a csókolgatásomba, néha már a nyelvét is használta, amit különösképp díjaztam. Kiéhezve kaptam az ajka után, mikor végre újból visszahajolt hozzám, jó érzés volt táncot lejteni a nyelvével. Teljesen összesimultunk, Joseph teste tökéletes volt, nem bírtam betelni vele.
-    Joseph… – suttogtam, mikor a nadrágom gombját kezdte el bizergálni.
-    Nyugi.
Lehúzta rólam a darabot, majd újból az ajkamra tapadt, kezével végigsimított a combomon, én pedig kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Semmi rossz nem volt abban, ahogy hozzámért, nem fájt semmi, egyszerűen csak a helyzetben éreztem kényelmetlenül magam.
-    Joseph…
-    Drágám?
-    Elég.
-    Nem jó?
-    Fejezd be!
Én is meglepődtem azon, hogy milyen élesen szóltam rá, ő csak vett egy mély levegőt, legurult rólam, majd hosszú csendkövetkezett. Nem akartam rárivallni, csak levegőt akartam, úgy tűnik nem szeretek kiszolgáltatott lenni.
-    Add ide a cuccomat, kérlek.
Átnyújtottam neki az elkobzott dobozt, és szartam rá magasról, hogy hogyan szennyezi a szervezetét. Nem rá voltam mérges, hanem magamra, hogy ilyen ostobán viselkedtem. Tök rendes volt, érdeklődött, hogy hogy érezem magam, én meg majdhogynem elküldtem a francba. Nem akartam megszólalni, nem tudtam volna mit mondani, azt csináltam, mint angolon, inkább csöndbe maradok, és elmerülök a gondolataimban.
-    Jól vagy? – simított végig a karomon Joseph.
-    Persze. Bocsi, nem akartam olyan kemény lenni.
-    Talán kicsit erőszakos voltam.
-    Nem, te mindent jól csináltál.
-    Gyere ide!
Odavont magához, jól esett a figyelmessége, nem sok pasi van a világon, aki ennyire türelmes lenne. Nem kötelessége velem lennie, és itt szerencsétlenkednie velem, simán megdönthetne annyi jó csajt, hogy két kezén nem tudná megszámolni.

Örültem, mikor kinyitottam a szemem, és ott találtam magam mellett Joseph-fet. Mindig máskor forgatnak, arra számítottam, hogy már hajnalban Klaus lesz, és újból csak este kerül elő. Nagyon édesen aludt, az éjszaka folyamán lecserélt a takaróra, azt ölelte magához. Percekig bámultam megigézve, teljesen elvarázsolt a jelenet. Ezt könnyen megszoknám.
Épp Joseph kávéját intéztem, mikor valaki megkocogtatta a vállam. Nina állt mögöttem, tréningruhában, összefogott hajjal, és még úgy is gyönyörű volt.
-    Szia, gondolom te vagy Mira.
-    Igen, örülök, hogy megismerhettelek.
-    Nincs kedved meginni azt a kávét velem?
-    Nem az enyém, Joseph kért meg, hogy vigyek neki egyet.
-    Oh, értem.
Ha a kapcsolatunk nyílt titok volt, akkor bizonyára azt is tudhatták, hogy összevesztünk, vagy legalább is kerültük egymást, nem akarom, hogy megint kombinálni kezdjenek. Talán az, hogy teljesítem egy barát szívességét, nem fogja azt eredményezni, hogy azonnal összeboronálnak minket.
-    Akkor szia, mondd meg Joseph-nek, hogy hatkor legyen a Grillben.
-    Oké.
Az egész stáb olyan volt, mint egy nagy család, mindenki gondoskodott mindenkiről, mindenki tudott mindent, és mindnyájan nagyon kedvesek voltak az idegenekkel. Kezdem magam úgy érezni, mintha bekerültem volna a Barátok közt-be.
-    Kivel csalsz? – kiabált oda nekem Joseph, mikor hallotta az ajtócsapódást.
-    Hoztam neked kávét.
-    Édes vagy szívem.
-    Tudom.
A kezébe nyomtam a poharat, és lehuppantam mellé. Mikor végzett a reggeli ébresztővel, odahúzott magához, és ráérősen megcsókolt. Apró gödröcskék jelentek meg az arcán, mikor rám mosolygott, a szívem kihagyott egy pár ütemet, és bizonyára el is pirulhattam egy kicsit, mert Joseph mosolya még szélesebb lett.
-    Nina azt üzeni, hogy hatkor a Grillben kell lenned.
-    Addig még nagyon sok időnk van. Mit szólnál, ha sétálnánk egyet a városban?
-    Oké, vigyünk magunkkal tollat, hátha megrohamoznak a rajongók.
Joseph nem öltözött be túlságosan, nem akarta eltakarni magát, csak napszemüveget vett, azt is a nap miatt. Sokszor pont azzal hívjuk fel magunkra a figyelmet, ha nagyon el akarunk bújni. Én azért reméltem, hogy nem fognak csapatostul ránk támadni a sikítozó lányok, nem kezelem túl jól a váratlan helyzeteket.

-    Menjünk be a boltba, vennem kell néhány dolgot.
Joseph illedelmesen előreengedett az ajtóban, majd felkapott egy kosarat, és válogatni kezdett a sajtok közül. Mindek vesz magának ételt, mikor külön bejáratú szakácsuk van?
-    Keresnél nekem ketchupot, kérlek?
-    Persze.
Majdnem elnevettem magam, olyan viccesen mondta a ketchup szót. Gyorsan bevettettem magam a sorok közé, hogy ne lássa a vigyorgó képemet, biztosan nem díjazná, hogy rajta nevetek. Annyi ketchup volt ott, és én annyira nem ismertem egy márkát se, hogy több percig tartott még eldöntöttem, melyiket akarom. A legolcsóbb biztos gagyi, a legjobb, meg túl drága, úgyhogy nagyjából a két ár között megfelelő lesz. Gyors fejszámolással meghatároztam az árat, de a hozzá tartozó üveg a polc teteén foglalt helyet, amit természetesen nem értem el. Már épp azon agyaltam, hogy hagyom a francba, és keresek egy másikat, mikor egy kéz leemelte nekem az eredetit.
-    Köszi – fordultam hátra, és Adammel találtam magam szembe.
-    Hello. Pizza lesz?
-    Mi? Jah, nem, nem tudom, csak…
Mit halandzsázom itt össze-vissza, mint egy flúgos idióta? Egyáltalán miért akarok elszámolni a fiúnak? És miért lepődök meg annyira, hogy összefutottunk? Legutoljára a téren futottunk össze, ami csak pár méterre van, nem egy nagy cucc, hogy megint egymásba botlottunk.
-    Vártam, hogy hívj, de nem tetted.
-    Jah igen, véletlenül kitöröltem a számod. Megadnád még egyszer?
Miért hazudok? Miért nem mondom azt, hogy „bocsi pasim van, azért nem hívtalak, mert szeretem, és jól megvagyunk”? Oké, össze kell szednem a gondolatimat, és gyorsan kivágnom magam ebből a szorult helyzetből, mert tutira levágta, hogy kamuzok.
-    Valami gond van? – lépett oda mellém Joseph.
-    Nem, minden oké. Adam, ő Joseph…
-    Örülök, hogy megismerhetlek. Mira pasija vagyok – szakított félbe Joseph, és erősen megrázta Adam kezét.
-    Hello, Adam vagyok – motyogta a fiú megszeppenve.
-    Most mennünk kell, szép napot.
Joseph olyan gyorsan elsöpört onnan, amilyen gyorsan csak tudott, engem magam előtt terelgetve. Pasik, meg a hülye védelmező ösztönük.
A szatyorban mindenféle hidegélelem, és egy üveg ketchup volt, én pedig még mindig nem bírtam elképzelni, hogy ezekből a hozzávalókból mi az istent lehet főzni, de igazából Josephre nézni se mertem, nem hogy kérdezősködni… Ha ideges nem is, de zaklatottnak zaklatott volt, ezt azt mutatta, hogy rágyújtott úgy, hogy előtte tíz perccel szívott el egy másikat. Hiába nem dohányzom, azt én is tudom, hogy ennél több időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a test kívánni kezdje a nikotint.
-    Mérges vagy?
-    Kellene?
-    Nem hiszem.
-    Akkor jó – karolt át, de egyáltalán nem tűnt olyannak, mint aki halálosan nyugodt.
Kicsit sikerült felidegesíteni a hülye pasiviselkedésével, nem adtam okot a féltékenykedésre, ő pedig úgy viselkedik, mintha egy másik sráccal flörtöltem volna. Beszélgettünk, nem volt benne semmi kivetnivaló. Hiába volt jó az idő, és hiába tetszett a környék, nem éreztem jól magam, zavart Joseph viselkedése, nem tudtam elengedni magam, folyamatosan forogtak a kerekek a fejemben.
-    Éjfélre gyere át, édes.
-    Oké – nyomtam egy puszit az arcára, mikor odahajolt hozzám, majd mosolyogva hátat fordítottam neki, és elsétáltam.
Tudtam, hogy meg akar csókolni, direkt hiúsítottam meg a tervét, ennyi minimum kijárt neki azok után, hogy túlreagálta az Adammel folytatott beszélgetést.
Chat-eltem apával, kimostam pár ruhámat, megoldottam egy érettségi feladatlapot, és még megnéztem a Secret Circle új részeit is, de még úgy is több mint egy órám maradt éjfélig. Már borzasztóan éhes voltam, de túl gyanús volt Joseph vásárlása, úgyhogy nem ettem semmit. Felvettem a legszebb ruhámat, a sínt a bőröndömben hagytam, és átbicegtem Joseph-hez.
-    Jöjjön beljebb hölgyem.
Gyertyák égtek mindenhol, az eddig laptop-tartónak használt asztalon két borospohár, és egy tányér hevert, rajta melegszendviccsel. Hogy én erre miért nem gondoltam? Az enyémre egy J és egy M volt rajzolva ketchuppel, Joseph-ére egy vámpírfog.
-    Joseph Morgan?
-    Én a Joseph + Mirára gondoltam, de most hogy mondod....
-    Látom italról is gondoskodtál.
-    Nem az én hibám, hogy csak ezt iszod meg.
-    Le akarsz itatni?
-    Lehet, nem tudom, talán, majd meglátjuk.
Nyomtam egy csókot a szájára, amibe annyira belefeledkeztünk, hogy félő volt, teljesen kihűl a vacsoránk. A melegszendvics finom volt, az egyetlen étel, amit nem nagyon lehet elrontani. Éhes voltam, úgyhogy hármat bevágtam egymás után, ami nem kis teljesítmény ahhoz képest, hogy alig szoktam enni bármit is. Nem fogyókúrázom, és anorexiás sem vagyok, egyszerűen nem vagyok képes sokat enni.
-    Pörgessük fel a bulit – lépett oda a laptopjához Joseph, majd felcsendült Deryck Whibley már jól ismert hangja.
Eleinte csak inkább hallgattam a zenét - bár kívülről fújtam a legtöbb számukat -, de a bor hatására szépen lassan felengedtem, és énekelni kezdtem. Csak nagyjából tudtam, hogy mit éneklek, Joseph pedig csak mosolygott rajtam, és nézett azokkal a gyönyörű szemeivel, szinte éreztem, ahogy csúszik egyre jobban le rólam a ruha. Igéző tekintete van, az biztos, sokat gyakorolhatta a tükör előtt.
-    Gyere.
Magához rántott, és pörögni kezdett velem egy kicsit, majd összesimulva mozogtunk egy kicsit, mikor elkezdődött a Nirvana Smells Like Teen Spirit c. száma.

A refrénnél Joseph megcsókolt, kicsit vadabbul, mint szokott, de mikor megérezte a hátrálásom, visszavonult. Az egyik pörgés után, mikor magához rántott, én tapadta az ajkaira, aminek következtében csókcsatába kezdünk. Sodródtam az árral, és egyáltalán nem zavart a helyzet, inkább élveztem, ahogy Joseph a falnak nyom, miközben folyamatosan simogat valahol. Forrt a vérem, a szívem a megengedettnél gyorsabban vert, isteni volt. Hangosan ziháltam, mikor a nyakamra csúsztak a csókok, élvezettel túrtam bele Joseph hajába, aki egy gyors mozdulattal kizipzárazta a ruhám, majd lehúzta rólam. Átléptem a ruhadarabon, majd átkulcsoltam a derekán a lábam, mikor felemelt. A fal megtartott, és amúgy se voltam túl nehéz, könnyedén elbírt. Minél szenvedélyesebben ért hozzám, annál többet akartam, mind a kettőnk haja tiszta kóc volt, és borzasztóan irritált Joseph pólója. Mivel rajta csüngtem, képtelen voltam levenni a pólóját, úgyhogy megpróbáltam a vállát, vagy a rosszabb esetben csak a nyakát simogatni. Észrevehette, hogy zavar a ruha, mert elhátrált a faltól, és velem együtt eldőlt az ágyon.

10. fejezet: Randi

Pontban tizenegykor kopogtak, Joseph állt az ajtó túloldalán, kezében egy szál vörös rózsával. Megköszöntem a virágot, betettem egy ásványvizes üvegbe – az volt az első dolog, ami a kezembe akadt –, majd beinvitáltam a vámpíromat.
-    Vedd a kabátodat, megyünk.
-    Hova?
-    Bulizni.
-    Én nem igazán szeretek bulizni.
-    Beülünk egy szórakozóhelyre, és megiszunk valamit.
Ha pontosan akarnék idézni, akkor a pub szót kellene használnom, amit nem igazán tudok hova rakni, számomra a pub egy szép kifejezése a kocsmának. Nincs mit tenni, nem bánthatom meg Joseph-fet.
A hely nem is volt annyira vészes, valahol a kávézó és a kocsma között állt, nem voltak veszélyes arcok, de nem is öltönyös úriemberek szürcsölték a feketéjüket. Joseph rendelt magának egy üveg sört, én csak egy kólát kértem. Eredetileg gyömbért akartam volna inni, de nem jutott eszembe angolul, úgyhogy maradtam a nemzetközi szóvá vált Coca Colánál.
-    Miről szeretnél beszélgetni? – kérdezte Joseph.
-    Nem tudom, nem terveztem, hogy beszélgetünk. Úgy értem…
Azt akartam kifejezni, hogy nem tudom, hogy miről beszéljünk, mert nem terveztem, hogy fecsegünk, ez így egy kicsit félreérthető.
-    Azt akartam mondani, hogy nem tudok témát.
-    Milyen zenét szeretsz?
Jaj, ez tök béna, úgy érzem magam, mint egy elcseszett nyelvvizsgán. Nincs még nyelvvizsgám, de ott is folyton dumáltatni akarnak a szóbelin. Nem akarok beszélni, folyton azon agyalok, hogy milyen igeidőt használjak, meg hogy ne teljen öt órába, még kiköpök egy mondatot.
-    Mindent, kivéve a jazzt. Kedvenceim a Green Day, The pretty reckles, Aerosmith, Sum41 és Lady Gaga.
-    A többségében rock.
-    Igen, nos nem igazán értem a szövegeiket, de a zene jó, és ez a lényeg.
Joseph elkezdett nevetni, ami egyben esett jól és rosszul. Örültem, hogy mulatságosnak tart, de nem esett túl jól, hogy kiröhög. Fordított helyzetben biztos ő se örülne, ha kinevetném.
-    Bocsi, de ez nagyon aranyos volt. Szóval, lehet, hogy arról énekelnek, hogy szétb*sszuk az egész világot, te meg dúdolod a buszon.
-    Azért nagyjából értem. Ha nem fejezed be a nevetést, magyarul fogok beszélni hozzád, hogy ne érts.
-    Ne haragudj, nem akartalak megbántani, de ez vicces. Édes, ne legyél mérges.
-    Oké.
Hogy a francba tudnék mérges lenni, mikor azt mondja nekem, hogy „Édes, ne legyél mérges.”? Ha csak fele annyira lenne aranyos, mint amilyen édes most, sokkal könnyebb dolgom lenne.
-    Olvastam, hogy sokat olvasol.
-    Igen, ez így van.
-    Én is szeretek olvasni.
-    Miket?
-    Akármit.
-    Akármit? Playboy?
-    Nem fogok beszélni veled.
-    Csak viccelek.
-    Rossz a humorod.
Jegyzet magamnak: Josephre rossz hatással van a pub, a sör, és a vörös rózsa egyvelege. Nem baj, hogy ugrat, egy jó kapcsolatban a felek jó haverok is, de ez így nem fair. Én nem tudok visszavágni, mert zsigerből magyarul kezdenék el beszélni, ő előnyben van.
-    Ugye nem bántottalak meg?
-    Nem, csak gonosz vagy.
-    Tudod, én vagyok Klaus – suttogott, mintha egy hatalmas titkot árult volna el.
-    Tényleg? Tudtam, hogy hasonlítasz valakire. Akkor nemsokára megharapsz?
-    Más is csinálok veled később, ha akarod.
Ezt akkor se érhettem volna félre, ha akartam volna. Joseph extra-ultra jókedvében van, a végén még felpattan az asztalra táncolni. Na jó, azt azért nem, de kicsit zavarba ejtő volt, amit mondott. Az italomat kortyoltam zavaromban, és próbáltam valami beszédtémán agyalni.
-    Vallásos vagy? – előzött meg Joseph.
-    Nem.
-    Egyáltalán?
-    Tudod, kitaláltam magamnak egy vallást, vagy valami olyasmit.
-    Elmeséled?
-    Hosszú.
-    Van időnk.
Elmondtam neki, hogy a lelkekben hiszek, abban, hogy mindenki okkal jött a Földre, az a feladatunk, hogy tanuljunk, és sosincs vége a tanulásnak, mert mondjuk 100 év alatt sok minden változik. A rossz csak azért létezik, hogy megtapasztalhassuk azt is, mert tudnunk kell milyen, ha valaki becsap, elhagy, megüt.
-    És bizonyára ezért van az, hogy sokszor mondják az emberek, hogy: „Olyan ismerős vagy, nem találkoztunk már?”. A lelkünk találkozott már egy előző életben.
-    Van logika abban, amit mondasz. Tudtam én, hogy más vagy, mint a többi lány. Akkor nincs se pokol, se menny?
-    Nincs értelme. Ki dönti el, hogy amit teszel az jó-e, vagy rossz? Ha valaki meg akar ölni, de én megmentelek, és lelövöm véletlenül a támadót, akkor az jó, vagy rossz? Megöltem valakit, de megmentettelek. Senkinek sincs joga pálcát törni a fejünk fölött.
Sose gondoltam volna, hogy a pálcát törjön a fejünk fölött kifejezést fogom valaha is használni. Amikor tanultuk, mindig kiakadtam, hogy ilyen felesleges kifejezéseket soha az életben nem fogok mondani, értelmetlen megtanulni. Sose tudhatod, hogy mire lesz szükséged.
-    Jól érzed magad velem?
-    Igen.
Joseph miközben beszélt, elkezdte simogatni a kezem, én pedig annyira zavarba jöttem, hogy elhúztam, és a szívószállal kezdtem babrálni. Nem akartam megbántani, csak egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Mit kell ilyenkor csinálni?

Még negyed óráig beszélgettünk, elmesélte a vicces történeteket, amiket Ian kieszelt, vagy a szövegkönyvtévesztéseket, amik tényleg nagyon szórakoztatóak voltak. A többiek általában megpróbálják leutánozni a beszédén, amin pedig ő szokott jókat mulatni. Mikor kimentünk az utcára, reflexszerűen előhúzta a kabátzsebéből a cigarettásdobozt, de mielőtt rágyújtott volna, rám lesett, majd visszasüllyesztette a zsebébe.
-    Ha szeretnéd akkor…
-    Nem, van egy jobb ötletem.
Átkarolta a derekamat, majd magához rántott. Olyan hevesen csókolt meg, hogy kicsit nehezemre esett tartani a tempót, ráadásul valahogy az egyik falhoz is hátráltunk útközben, Joseph keze pedig becsúszott a nyitott kabátomon keresztül a pólóm alá. Csak a derekamat simogatta, amit senki nem látott, nem a mellemet kezdte el fogdosni, de engem akkor is zavart ez a túlzott hevesség, még is csak az utcán vagyunk.
-    Joseph, kérlek, az utcán vagyunk.
-    Igazad van.
Csöndben tettük meg az otthonunkhoz vezető utat, de akárhányszor rápillantottam, mindig egy cinkos mosolyt villantott felém, mint aki élvezi, hogy feszegette a szabályokat. A fiúk olyan gyerekesek tudnak lenni. Ő már harminc éves, és úgy viselkedik, mint egy őrült végzős. Elindultam a lakókocsimhoz, de megfogta a kezem, és a másik irányba kezdett terelgetni. Úgy tűnik, hogy nála fogok aludni.
Joseph nem kapcsolt lámpát, mikor beléptünk, csak azonnal az ajkamra tapadt. Úgy tűnik, szeretne kicsit belehúzni az ismerkedésbe. Tudom, hogy nem olyan, aki rám erőltetne valamit, amit nem akarok, de nekem is vigyáznom kell, hogy ne éljek vissza ezzel. Nem utasíthatom el mindig. Engedtem, hogy letolja rólam a kabátot és a pulcsit, miközben én is megszabadítottam a dzsekijétől. Besétáltunk a szobába, miközben folyamatosan csókolóztunk, és csak azért vettem észre, hogy az ágynál vagyunk, mert lehuppantam rá. Joseph óvatosan fölém mászott, és újból csókolni kezdett. Végigsimogattam minden izmát a hátán, sokkal jobb érzés volt, mint gondoltam – mert hát én is fantáziálok azért vele. Akkor kerültem igazán patt helyzetbe, mikor a nyakamat kezdte el csókolgatni. Nem tudtam mit kezdeni magammal, csak azt tudtam, hogy nagyon, NAGYON jó. Én lepődtem meg legjobban azon, hogy Joseph ölében kötöttem ki, de a csókja elárulta, hogy ő is megdöbbent a hevességemen. A csókjai ismét lecsúsztak a nyakamra, a szoba pedig úgy gondolta, jó ötlet lenne járni egy keringőt. Felnyögtem, mikor megharapott, de nem a fájdalomtól, hanem a jóleső érzéstől. Hülye szakmai ártalom, hogy ilyen rohadt jól esik. Visszahuppantunk az ágyra, most már sokkal összesimultabban, és éreztem, ahogy Joseph keze egyre feljebb csúszik a testemen, mikor egyszer csak zizegni kezdett a mobilja.
-    Francba… - morgott Joseph, majd úgy szolt bele a telefonba, hogy érezhető legyen, nagyon rosszkor keresték.
Amíg ő beszélt, én próbáltam összeszedni magam, például újra megtanulni lélegezni, de túl szép látvány volt Joseph arca így alulnézettből ahhoz, hogy magammal törődjek.
-    Bocsi, csak egy rossz italmeghívás, rosszkor.
-    A szeretőd volt?
-    Szegény Paul.
Mind a ketten nevetésben törtünk ki, valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy Paul volt az, akit csajnak néztem. Most már kutya kötelességem venni neki egy doboz bombont, hogy legyen mit eszegetnie a Született feleségek következő részén.
-    Te egy nagyon csodás nő vagy – suttogott Joseph a fülembe.
-    Te pedig egy nagyon brit férfi – ércelődtem a kiejtésén.
-    És ez az egyik oka annak, hogy kedvelsz.
-    És mi a többi?
-    Helyes vagyok, jól csókolózom, és nem harapom le a fejed, amiért leöntöttél az első találkozásunkkor.
-    Igazad van.
Sokáig csókolóztunk még, de sokkal szelídebben, Joseph bizonyára nem akart kapkodni. Ha az a rohadék telefon nem szólalt volna meg, akkor már biztos, hogy a fellegekben táncolnék a pici angyalkákkal. Jó érzés volt Joseph karjaiban elaludni, nagyon finom illata volt, és olyan gyengéden fogott át, mintha hímes tojás lennék, ami egy rossz mozdulattól eltörik. Borzasztóan szerencsés vagyok.

9.fejezet: Esély

A tizenötödik napon úgy döntöttem, véget vetek az önsajnálatnak, és elkezdek ismerkedni a körülöttem lévő emberekkel, végül is ezért jöttem ide. Candice vagy nem tudta, hogy mi történt, vagy úgy tett, mint aki nem tudja, és ezért ővele töltöttem a legtöbb időmet. Volt, hogy egy egész napot töltöttem a díszletek között, olyan volt, mintha egy álomba csöppentem volna.
-    Annyira fura, hogy ezek nem is igazi szobák.
-    Nekünk is fura, mikor a tv-ben visszanézzük az egészet. Annyira profik azok, akikkel együtt dolgozunk.
-    Az írók pedig az istenek.
-    Pontosan.
Épp egy melegszendvicset csócsáltunk, mikor a hangos bemondó jelzett, miszerint mindenki a helyére, kezdődik a forgatás. Én a ruhákkal teli raktárban maradtam, csodáltam a darabokat, elképzeltem, milyen lehetne Katherine korabeli ruhájában táncolni egy hatalmas bálteremben Joseph-fel. Miért pont ő jutott eszembe? Talán mert Klaust se nehéz elképzelni öltönybe. Te jó ég, de jól nézhet ki Joseph öltönybe… Miért gondolkodsz róla, Mira? Csinálj úgy, mintha ne létezne! Örültem, hogy a tegnapi szellemes részben nem tűnt fel Klaus, azóta, mióta szakítottunk nem találkoztam Joseph-fel.

Elhatároztam, hogy kimozdulok kicsit a városba, de megtorpantam Joseph öltözőjének az ajtajánál. Itt akart először megcsókolni, itt ültünk a földön pezsgőt iszogatva… Muszáj bemennem, csak egy pillanatra. Az ajtó nyitva volt, de szerencsére nem volt bent senki. Végigsimítottam az asztalon, a fóliákon, melyek a ruhát rejtették, ezeket terítette le a földre, hogy nem fázzunk föl. Mikor belenyúltam a fiókba, megtaláltam azt a két darab kekszet, amit nem ettem meg. Belém hasított a fájdalom, betoltam a fiókot, és indultam volna ki, mikor kinyílt az ajtó. Joseph kővé dermedt, mikor meglátott, és szólásra nyitotta a száját, de ahelyett, hogy megszólalt volna, inkább visszacsukta. Ugyanolyan jól nézett ki, mint mindig, bár ők nem is nagyon hagyhatják el magukat. Egyáltalán miért hagyná el magát? Daniel túlreagálja ezt a szakítást. Nem törtem össze a szívét.
-    Sajnálom.
-    Újból. Most épp mit? Hogy idejöttél csak úgy, mintha jogod lenne hozzá, vagy azt, hogy azt hiszed megmondhatod, hogy mit gondolok, és mit érzek. Vagy esetleg azért, amiért beleturkáltál a gépembe?
Teljesen jogos volt, amit mondott, kicsit sajnáltam is, hogy mindent értettem. Mindegyikért bocsánatot kellene kérnem, kivéve az érzéses-gondolkodós dologért. Én reálisabban látom a kettőnk dolgát, mint ő, csak neki akarok jót.
-    Bocsánat, hogy idejöttem.
-    Csak ezért kérsz bocsánatot?
-    Nem, azért is, amiért elolvastam a leveledet.
-    Még valami?
-    Ennyi.
Joseph ökölbe szorította a kezét, ha nem ismertem volna, könnyedén azt hihettem volna, hogy meg akar ütni. Vett egy mély levegőt, majd felöltötte azt az erőltetett mosolyát, amit a televízióból már jól ismertem, és közelebb lépett hozzám. Reflexszerűen hátráltam, nem szerettem volna, ha belesétál a személyes terembe. Joseph tetette a szövegkönyvét az asztalra, majd egy hatalmas lépéssel előttem termett, és átkarolta a derekamat, hogy nehogy hátrálni tudjak.
-    Eressz el!
-    Nem.
Próbáltam lefejteni magamról a kezét, majd mikor az nem sikerült, a vállánál fogva próbáltam eltolni magamtól, de ezerszer erősebb volt. Mélyen a szemébe néztem, kicsit durcásan, de csak egy mosolyt kaptam válaszul.
-    Eressz el!
-    Nem.
-    Sikítani fogok.
-    Mindenki forgat.
-    Mit akarsz tőlem?
-    Beszélni.
Akkor még is miért nem engedsz el? Elfelejtetted, hogy pillanatragasztó van a kezeden, és hozzám ragadtál? Miért gondolod azt, hogy így majd beszélni fogok veled? Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, de végül egyiket se tettem fel.
-    Nem akarok beszélgetni.
-    Miért?
-    Csak.
-    Én szeretnék, és fogunk is.
Elengedte a csípőm, de nem engedte, hogy túl távol legyek tőle, megragadta a karom, és maga után ráncigált egészen a lakókocsijáig. Nem vagyok biztos abban, hogy szándékában állt-e rángatni, szerintem csak az én makacsságom miatt tette. A cipőm sarka simára csiszolódott, mire odaértünk, kicsit gyerekesen viselkedtem. Joseph bependerített az ajtón, majd bezárta maga után. Ő miért nem forgat? Mikor nem kellene, akkor úgy dolgozik, mint a hülye, most meg ahelyett, hogy éppen szíveket tépne, engem terrorizál.
-    Szerintem nincs olyan téma, amiről beszélnünk kéne.
-    Kérsz inni valamit?
Majdnem elnevettem magam kínomban, mikor kimondta ezt a mondatot. Szerintem Joseph agyára ment a szerepe. Ő is kicsit megkattant, nem csak Klaus. Most komolyan azt hiszi, hogy leülök majd vele teázni, miközben csacsogunk az időjárásról?
-    El akarok menni.
-    Szóval akkor a kóla jó lesz.
Ez így nem okés, jóformán fogjuk ejtett, és most megpróbál az édes, és amúgy teljes mértékben megérthető elrabolóm lenni. Joseph tutira megőrült.

Leültem a fotelébe, és végigfutattam a fejemben a diagnózisokat. Sokkot kapott a sorozatos kidobások miatt. Sokak kikészülnek, ha érzelmi válságba kerülnek, úgy tűnik, neki az agyára is hatott. Vagy az is lehet, hogy valami furcsa kémiai folyamat zajlik le a testében amiatt a sok vérnek kinéző szirup miatt, és ez hatással van a személyiségére is. Az is lehet, hogy csak simán szívatni akar.
-    Kösz – kaptam ki a kezéből a poharat, majd egy huzamra megittam, és felpattantam a fotelből. – Köszönöm a vendéglátást, most megyek.
-    Nem.
Utálom ezt a szót, miért találták ki egyáltalán? Persze fontos, meg minden, de azért nem kellene folyton ezt hajtogatnia, ha mondok valamit. Ha megkérdezném, hogy „Normális vagy?” vagyon akkor is azt felelné, hogy nem?
-    Szeretlek.
Úgy éreztem magam, mint aki belenyúlt a konnektorba, vagy mint akit leöltöttek egy kádnyi jéggel. A legrosszabb még is az volt, hogy bűntudatom támadt. Lehet, hogy tényleg összetörtem a szívét?
-    Ez sajnálatos, mert én nem szeretlek.
-    Tényleg, akkor nézz a szemembe és úgy mond. Bele tudsz hazudni a képembe? – rántott oda magához.
Annyira közel volt, hogy szinte levegőt se mertem venni, annyira szép volt a szeme, hogy nem bírtam belenézni, csak azt tudtam, hogy azonnal ki kell vágnom ebből magam.
-    Szeretsz? – suttogta.
-    Én…Én…Nem tudom.
-    Miért nem akarsz velem lenni?
-    Hagyj békén Joseph, kérlek – szöktek könnyek a szemembe.
Mindig ez történt, ha sarokba szorítva éreztem magam, rám tőr a sírás. A bűntudatom az egekbe szökött, annyira szégyelltem magam amiért olyan csúnyán kidobtam Joseph-fet. Lehettem volna sokkal kíméletesebb.
-    Mitől félsz annyira?
-    Hagyj békén.
-    Ne sírj, hanem válaszolj!
-    Mindentől.
Ekkor tört el igazán a mécses, Joseph vállára hajtottam a fejem, és engedtem, hogy utat törjenek maguknak az érzéseim. Az egész testem rázkódott a sírástól, nem bírtam tovább tettetni, hogy nem érdekel. Megbántam, amit tettem? Igen. Azt akarom, hogy a közelemben legyen? Igen. Félek? Igen. Össze akarok vele jönni újra? Nem.
Joseph szorosan magához ölelt, egészen addig, míg meg nem nyugodtam. A torkom fájt a gombócoktól, a lábam megfájdult a sok állástól, a szemem pedig égett a könnyektől. Mikor szétváltunk, leültem a fotelbe, kifújtam az orrom, megtöröltem a szemem, majd a szőnyeget kezdtem fixírozni. Joseph a kezembe nyomott egy csészét, majd töltött bele egy termoszból meleg teát, ami nagyon jól esett. Átmelegítette az érzelem túlfűtöttségtől remegő testemet, és a torkomnak is jót tett.
-    Megbízhatsz bennem.
-    Mutatok valamit.
Levettem a cipőmet, majd feltűrtem a farmerom szárát, és elkezdtem kikapcsolni tépőzárakat. Joseph kezébe nyomtam a sínemet, majd felálltam, és a testsúlyomat csak az egyik lábamra terheltem, majd a másikra, és a magasságom azonnal kevesebb lett.
-    Mi történt?
-    Autóbalesetet szenvedtem, mikor ötéves voltam, és így tudták csak megcsinálni. Nem olyan durva, de magasítás van a cipőimben. Én nem tudok magassarkú-cipőt felvenni, nem vehetek fel szoknyát, mert akkor semmi nem takarja a hegeket. Én nem tudok végigsétálni veled a vörös szőnyegen.
Joseph emésztette, amit hallott, én pedig visszavettem a sínt, ami tompította a terhelést, így nem sajgott a lábam egy egésznapi rohangálástól. Tudom, hogy van egy olyan modell is, aki féllábú, de én se modell nem vagyok, se nem elég erős ahhoz, hogy kibírjam a sajtó ócsárolását. A Vámpírnaplós sztárok egész jól megúszták a médiacirkuszt, nem írt még senki róluk becsmérlő cikket, és nem akartam én lenni a súlyocska, ami átbillenti a mérleg nyelvét. Eleget voltam már gúnyolódások céltáblája.
-    Szerinted ez érdekel engem? Szerinted a vörös szőnyeg az életem?
-    A paparazzikat és az újságokat biztosan érdekelni fogja. Nagyon nehéz megbíznom bárkiben is. Szóval…
-    Ha nem adsz esélyt nekem, akkor honnan tudod, hogy megfelelsz-e páromul, vagy sem? Kedvelsz, nem?
-    Nagyon.
-    Akkor?
-    Akkor… Egy esély, és nem több.
-    Nem fogsz csalódni.
Kivette a kezemből a csészét, majd felkapott és pörgetni kezdett. Mikor már minden forgatott körülöttem, megcsókolt. Beletúrtam a hajába, és elvesztem az ölelésében, miközben minden szenvedélyét próbáltam viszonozni. Éreztem, hogy rezegni kezd a zsebe, és sejtettem, hogy mégis csak forgatáson kellene lennie. Szuper, csinálok egy szép kis csődöt a cégnek.
-    Menj csak, majd este találkozunk.
-    Tizenegykor kopogni fogok.
-    Gondoltam.
-    Szeretlek.
-    Tudom.
Még nem akarom én is mondani, ahhoz el kell telnie egy kis időnek. Nem kapkodunk el semmit, nem rohanunk ajtóstul a házba, majd mindennek eljön az ideje. Sose gondoltam volna, hogy Daniel hülye mondatának köszönhetem majd, hogy mertem kockáztatni. Cserébe rágni fogom Julie fülét – persze, ha megismerkedem végre vele -, hogy azonnal hozza vissza Elijaht.

8.fejezet: Struccstratégia

A tizedik napom ugyanolyan volt, mint az előtte lévő három, Joseph folyamatosan dolgozott, és jóformán senkit nem tudtam elérni. Ez idő alatt viszont volt időm gondolkodni ezen az egész kapcsolaton. A vonzalom megvan köztünk az biztos, de a szerelem… Joseph lehet, hogy azt hiszi, hogy szeretet, de egy hónap múlva úgy is elmegyek innen, és soha többé nem látjuk egymást. A múltkor se beszéltük ez meg rendesen, csak lecsókolt, én meg elvesztettem a fejem. Borzasztóan jól éreztem magam a randinkon, de le kell szállnom a fellegekből, ez a kapcsolat halálra van ítélve.
Mikor Joseph lakókocsijának ajtaja előtt álltam kicsit elbizonytalanodtam. Minek vagyok itt? Úgy is zárva van az ajtó, nem tudok bemenni. A kilincs viszont engedett, mikor lenyomtam. Hiába füleltem, nem hallottam mozgolódást, Joseph bizonyára elfelejtette bezárni. Tudtam, hogy nem szép dolog, amit csinálok, de megerősítésre volt szükségem. Az e-mailjeit azóta nem nézte meg, úgyhogy ha csak a legrégebbit megnézem, nem fogja észrevenni, hogy olvasta-e, vagy sem.

Kedves Joseph,

Gondolkodtam kettőnkről, talán kicsit túl elhamarkodott következtetést hoztunk. Mások is éltek már távkapcsolatban, nagyon hiányzol, és a szerelmünk több annál a pár kilométernél, ami elválaszt minket egymástól.

Szeretlek,
Emily.

Ez a levél tökéletes elég volt ahhoz, hogy tudjam, ha beledöglöm is, de véghezviszem amit elterveztem. Nehéz lesz elhagyni, de mind a kettőnknek jobb lesz így. Magyarország nem a szomszédban van, nem tudunk csak úgy találkozni minden hétvégén. Most itt vagyok, és annyit dolgozik, hogy így se láttam már három napja.

Minél előbb lezárom ezt a kapcsolatot annál jobb.
-    Szia, szívem – nyomott egy puszit az arcomra, mikor este ajtót nyitottam neki.
-    Szia, Joseph.
Nem vette észre a hangomból, hogy valami bajom van, pedig próbáltam érzelemmentesen köszönni neki. Elég nyúzottnak nézett ki, de kedvesen mosolygott rám, miközben leült a fotelembe.
-    Gyere ide.
-    Nem.
Ez meglepte főleg a hangsúly, amit használtam. Elutasító akartam lenni, azt akartam, hogy érezze, nem bájcsevelyre készülök. Nehéz volt így viselkednem vele, mert akárhányszor a szemébe néztem megremegett a lábam.
-    Mi a baj?
-    Szeretném, hogy végleg vége legyen ennek a dolognak kettőnk között.
-    Miért?
-    Mert nem akarom ezt.
Joseph felpattant a székből, elég dühösnek tűnt, fel-alá járkált, miközben szinte kívülről is látszódott, hogy milyen gyorsan forognak a kerekek az agyában.
-    Miért nem akarod?
-    Mert nincs értelme. Egy hónap múlva én Európában leszek, te itt.
-    Soha nem hallottál még távkapcsolatról?
-    Emilyvel se működött.
Joseph elég leforrázottnak tűnt, bizonyára azon gondolkodhatott, hogy honnan tudom ezt. Biztosan arra a következtetésre fog jutni, hogy valamelyik internetes oldalon olvastam, és mindent cáfolni fog.
-    Honnan veszed ezt?
-    Elolvastam az e-mailedet.
-    Tessék?
Joseph rácsapott a karfára, majd megragadta a karom, és nekinyomott a falnak. Minden ember megijedt volna ebben a helyzetben, bár tudtam, hogy nem fog megütni, azért félve pillantottam fel rá.
-    Sajnálom.
-    Mit olvastál?
-    Ki akar békülni veled, azt írta, hogy a távkapcsolat működik, mert a szerelmetek erősebb, mint a távolság.
-    És arra nem gondoltál, hogy miért nem olvastam el?
-    Nem volt időd, vagy nem akartad, mit tudom én, nem ez számít. Kérlek, menj el.
Joseph eleresztette a karom, de nem tűnt úgy, hogy el akar menni. Miért kell ezt annyira ragozni? Én azt akarom, hogy vége legyen, ő fogadja el, és mindenki menjen a saját dolgára.
-    Azért nem akarod ezt, mert félsz valamitől, csak azt nem tudom mitől.
-    Túl sok kátyú van ebben a kapcsolatban. Mint például a korkülönbség.
-    Tudod ilyenkor tényleg gyerekes vagy. Igen fiatalabb vagy nálam, de nem tűnsz olyannak, mint a többi tizennyolc éves. Nem vihorászol, nem affektálsz, éretten viselkedsz.
Most erre még is mit mondhatnék? Miért kell neki erősködnie? Hagyjon el, szedjen fel valami szebb nőcskét, élvjen vele boldogan, engem meg hagyjon békén.
-    Egy ideig.
-    Mi egy ideig?
-    Egy ideig jó vagyok, aztán rájössz, hogy körül vagy véve szupermodellekkel, és tökéletes színésznőkkel. Férfi vagy, én pedig túl távol leszek ahhoz, hogy lássam.
-    Miért gondolod, hogy megcsalnálak?
Miért? Mert talán nem vagyok ultra szexi szupermodell, csak egy átlagos iskolás lány, aki nem jár szűk ruhákban, aki nem festi magát minden nap, aki nem könnyen barátkozik, aki nem híres az iskolájában, aki nem tudna mit tenni egy vörös szőnyegen, és aki csak kellemetlenséget okozna egy sztárnak, ha vele kellene mutatkoznia az utcán. 
-    Én csak nem akarok egy hónap múlva folyamatosan azon agyalni, hogy vajon éppen kivel vagy. Sajnálom, de nem tudok megbízni benned. Nem bízom senkiben.
-    És ha azt mondom, hogy kezdek beléd szeretni?
-    Akkor én azt mondom, hogy de én nem akarok beléd szeretni.
-    Rendben, akkor itt a vége.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fájt ezt hallani, de tudtam, hogy ha tovább folytatom ezt a reménytelen kapcsolatot, akkor csak jobban fog fájni a felismerés, hogy bilibe lóg a kezem. És amúgy is, hogyan magyaráztam volna meg a szüleimnek, hogy egy harmincéves pasi a barátom?
Joseph nem vágta be az ajtót, nem kiabált, nem tört össze semmit, de látszódott a mozdulatain, hogy majd szétveti az ideg. Hallottam az öngyújtó kattanását az ajtóm előtt, majd távolodó lépteket. Ennyit arról, hogy majd leszoktatom a dohányzásról.
Hiába próbáltam elfoglalni magam, hiába próbáltam meg olvasni, az agyam nem fogta fel a mondatok tartalmát, mindig Joseph csókjai jártak a fejemben. Az a kellemes érzés, mikor magához ölelt az ágyban, vagy az, mikor féltékenykedni kezdett Adam miatt. Az, akit nem visel meg a szakítás, érzéketlen, és talán soha nem is volt szerelmes. Mert akármennyire is nem akartam, kezdtem már beleszeretni Joseph-be.
Legszívesebben fejbelőttem volna azt, aki kopogni mert az ajtómon, nem akartam beszélni senkivel, nem akartam, hogy mindenki iderohanjon azzal, hogy „Te jó ég, összevesztetek?” A kapcsolatunk nyílt titok volt, ami bizonyára közrejátszhatott abban, hogy véget akartam vetni neki.
-    Mi az Daniel?
-    Joseph mesélte, hogy dobtad.
-    Persze, hogy mesélte… Nem tud titkot tartani.
-    Te nem mondanád el a legjobb barátnődnek?
-    Talán, igen, azt hiszem. Miért vagy itt?
Daniel meghúzta a vállát, pedig tudtam, hogy mesterkedik valamiben. Egy jó barát segít a barátján, úgyhogy ezer százalékosra veszem, hogy Daniel azért jött, hogy meggyőzzön arról, jobb, ha Joseph-fel maradok.
-    Nem fogok kibékülni vele.
-    Ez a ti dolgotok.
-    Akkor miért vagy itt?
-    Kíváncsi vagyok. Benne nem bízol, vagy magadban?
Miért kellene erre válaszolnom? Daniel se nem az apám, se nem a bátyám, és még ha bármelyik is lenne, akkor se lenne kötelességem válaszolni. Egyáltalán hogy gondolja, hogy joga van feltenni egy ilyen kérdést?
-    Nem fogok válaszolni.
-    Nekem nem akarod bevallani, vagy magadnak.
-    Menj innen.
-    Addig nem, még nem válaszolsz.
-    Se benne, se magamban nem bízok. Most örülsz? Menj el.
-    Attól féltél, hogy összetöri a szíved, így most te tetted ezt vele – köszönt el Daneil.
Nevetséges, úgy állítja be ezt az egész dolgot, mintha az esküvőnk előtt dobtam volna ki Joseph-fet. Úgy csinál, mintha már évek óta együtt lettünk volna, halálos szerelemben, és én, a gonosz Mira kidobtam volna a fülig szerelmes pasimat. Joseph kedvelt, ez biztos, de nem volt belém szerelmes, ahhoz túl kevés ideig voltunk együtt. Neki is kemény lehetett, hogy szakítottak Emilyvel, bizonyára én voltam a vigasztalós lány. Nem haragszom érte, ez normális, mindenki magányos egy szakítás után. Már csak húsz nap, és hazarepülhetek, elfeledve ezt a jónak induló, de katasztrofálisan végződő utazást.

7.fejezet: Hogy is van ez?

Mikor felébredtem, senki nem feküdt mellettem, és Josephnek hűlt helye se volt, pedig megígérte, hogy felébreszt, mikor elmegy. Már épp indulni készültem, mikor léptelek hallottam. A lakókocsiba viszont Joseph helyett Claire lépett be.
-    Jó reggelt.
-    Szia, csak ezért jöttem – kapott fel az asztalról egy marék papírt, majd távozni készült.
-    Claire…
-    Igen?
-    Nem tudnád ezt titokban tartani?
-    Lakat a számon.
Vajon hány ember tudhat a kapcsolatunkról, miközben én abban a tudatban élek, hogy titok az, ami köztem és Joseph között van? Csak nem dicsekedett el velem a többieknek. Belement abba, hogy titkolózzunk, és reményeim szerint szavahihetőbb, mint Klaus.
Joseph nagyon sietve távozhatott, mert nem csak a forgatókönyvét, hanem a telefonját is otthon hagyta, ami folyamatosan rezgett. Előástam a fiókjából a töltőjét, és felraktam tölteni a telefont, de az még akkor is folyamatosan pityegett. Mi a francért zümmög, ha már nem merül? Ránéztem a világító képernyőre, az Emily név villogott rajta. Ez vajon az az Emily? És ha igen, akkor még is miért hívogatja? Nagyon pofátlanság lenne belenézni a mobiljába? Én se örülnék, ha ennyire nem bízna bennem, úgyhogy nekem is ki kell bírnom. De olyan nehéz. Oké, netezek kicsit a laptopján, azért talán nem haragszik meg, én pedig el tudom vonni a figyelmem a kíváncsiságról. Az első dolog, ami előjött, mikor megnyitottam a Mozillát, Joseph e-mail fiókja volt, ahogy temérdek e-mail jött ismételten csak Emilytől. Ez valami égi jel, hogy nézzek bele a magánéletébe? Észre fogja venni, ha valamelyik nem vastag betűs, úgyhogy jobban teszem, ha inkább gyorsan nyomok egy log out-ot. Emberfeletti erőről tettem tanú bizonyságot, mikor kiléptem a rendszerből.
Az ebédlő újonnan üresen állt, én pedig úgy döntöttem inkább eszek egy melegszendvicset a városban, mintsem főzessek magamnak egy menüt a szakáccsal. Úgy is be kell vásárolnom egy halom gyertyát, meg füstölőt, hogy romantikussá varázsoljam a lakókocsimat. És természetesen valami finom illatú tusfürdő, és némi sminkkészlet se ártana. Már most úgy izgulok, hogy lehet, hogy képtelen leszek megenni azt a gombás melegszendvicset, amit már előző nap kinéztem magamnak.

Épp a sarkon fordultam be a jól megtömött szatyrommal, mikor beleütköztem valakibe. Baseball sapka és napszemüveg volt rajta, ami arra engedett következtetni, hogy valami híresség.
-    Nagyon sajnálom.
Ismerős volt valahonnan a hangja, de az istenért nem akart beugrani, hogy honnan. Egy hatalmas kutyát sétáltatott éppen, aki épp az egyik tűzcsapot jelölte meg.
-    Segíthetek a csomagjaiddal?
-    Tudom ki vagy. Úgy értem, el tudnád árulni a neved?
-    Daniel Gillies.
Megismertem a kicsit elálló alsó fogáról, valahogy mindig szembeötlött, mikor Elijahtól olvadoztam. Az pedig, hogy nem ismertem meg a hangját, Julie és Kevin hibája, akik leszúratták a második évad végén.
-    Megsétáltatom a kislányt, aztán segítek elvenni a cuccaidat a bázisra.
Úgy mondta a bázist, mintha valami űrlények lennénk, akik titokban le akarják mészrolni a világot. Mindig is meg akartam ismerni Danielt, annyira bolondnak tűnt az interjúkkor.
-    Te vagy Joseph barátnője?
Szuper, most már biztos, hogy a fiúk pletykásabbak, mint a lányok. Még is miért kell Josephnek annyit fecsegnie?
-    Már mindenki tudja?
-    Csak nekem mondta el. Nagy haverok vagyunk.
-    Szép a kutyád.
-    Szereted?
-    Félek tőlük.
A kutyák addig nagyon szépek, amíg egy kerítés és minimum egy lánc választ el tőlünk. Egyszerűen nem kedvelem őket, még a kis szobacirkálókat sem. Persze a saját kutya mindig kivételt képez, de őt is inkább a tesóim sétáltatják.
Daniel eltűnt egy gyönyörűséges házban, majd kutya nélkül tért vissza, és azonnal elvette tőlem a szatyrokat. A visszafelé úton sokat beszélgettünk főképp a kutyákról, de szóba került a filmje, és a zene is. Megígértette velem, hogy zongorázok neki egy kicsit, ha éppen szembe jön velünk egy pianínó, én pedig megkértem, hogy következőleg ne lökjön föl, ha ismerkedni akar. Összességében nagyon jó nevettünk együtt, jó volt kicsit felszabadultan beszélgetni.

Mindenhova tettem apró mécseseket, az asztalra egy hosszú állógyertyát, és a rózsa illatú füstölőt is meggyújtottam, hogy előkészítsem a hangulatot. Feltúrtam az egész bőröndömet, és találtam is egy viszonylag szexi fehérneműt, de egyik ruhámat se találtam igazán megfelelőnek. Muszáj leszek kölcsönkérni valamit Candice-től. Elég vékony vagyok, úgyhogy biztosan jó valamelyik ruhája rám.
-    Szia, Candice. Nem tudnál kölcsön adni egy ruhát? – köszöntöttem, mikor mosolyogva ajtót nyitott nekem.
-    Válassz nyugodtan.
Egy fekete, viszonylag szűk ruha mellett döntöttünk, Candice még egy magas sarkút is rám akart sózni, de elutasítottam, mondván csak orra buknék benne. A pizzát azonnal megrendeli, amint vége a forgatásnak, és még azelőtt átszalad vele, mielőtt még Daniel elbúcsúzna Josephtől. Istenem, ezt a háttérszervezkedést egy szimpla vacsora miatt!

Meg voltam elégedve magammal, mikor belenéztem a tükörbe, nagyon csinos voltam a kölcsönkapott ruhában, a hajam szerencsére engedelmeskedett a hajsütővasnak, és a szemceruzával se vakítottam meg magam. Candice olyan gyorsan besuhant a pizzával, hogy kezdtem megkérdőjelezni az emberi mivoltát. Felvágta a görög, feta sajtos pizzát, hogy ne nekem kelljen vele szerencsétlenkednem.
-    Elfelejtettem az italt.
-    De én nem.
Egy üveg vörösbor landolt az asztalon, majd Candice sok szerencsét kívánt, és elviharzott. Kezem-lábam tördeltem addigra, míg végre kopogtak az ajtómon.
Josephnek vagy szóltak, hogy randija lesz, vagy valamilyen látnok, mert eszméletlen jól nézett ki a szürke ingjében, és a lazán megkötött nyakkendőjében. Nyomtam egy puszit az arcára, mikor beljebb lépett, majd hellyel kínáltam.
-    Nem erre számítottam, mikor Daniel azt mondta, meglepetés vár rám.
-    Túl sok?
-    Azt hittem, hogy a fejemre esik egy vödör jég, vagy elharapja a torkom egy farkas, úgyhogy hidd el, ennél jobb meglepetés nem érhet, amiben Daniel keze is benne van.
-    Azt mondtad szeretnél randizni. Ez egy randi.
-    Köszönöm. Gyönyörű vagy.
-    Köszi.
Furcsa volt pizzát késsel és villával enni, de nem akartam könyékig kechupos lenni. Joseph kinyitotta nekünk az italt – most dugóhúzóval -, majd töltött mindkettőnknek, és szinte a felét el is ittunk, mire eléggé tele lettünk ahhoz, hogy letegyünk az evőeszközt. Bocsánatot kért, amiért nem ébresztett fel, csak elmondása szerint túl édesen aludtam ahhoz, hogy zargatni kezdjen. Gondolom, meg se kell említenem, hogy fülig pirultam. Többször és észrevettem, hogy beszélgetés közben végigsimított a kezemen, de nem nagyon tudtam ezzel mit kezdeni, úgyhogy inkább úgy tettem, mintha nem vettem volna észre.
-    Köszönöm a vacsorát, csodás volt.
-    Menni akarsz?
-    Menjek?
-    Ne!
Olyan gyorsan vágtam rá, hogy Joseph elnevette magát, majd odasétált a laptopomhoz, és nyomkodni kezdett rajta valamit. Kellemes dallam csendült fel, az elődadót nem tudtam volna megmondani, de biztos voltam benne, hogy benne volt a Vámpírnaplókban. Felém nyújtotta a kezét, én pedig örömmel elfogadtam a felkérést. A lassúzás közben folyamatosan azon aggódtam, hogy rálépek-e vajon Joseph lábára. Szerencsére ez nem következett be, és ezért igazán hálás voltam az isteneknek.
-    Nem akarsz maradni éjszakára?
-    Szeretnéd, ha maradék?
-    Igen.
Joseph lágy csókot lehet a számra, majd leült velem az ágyra, és elkezdte csókolgatni a nyakam. Rohadtul ideges voltam. Most túrjak a hajába, vagy tegyem a combjára a kezem? Nagyon nem kényelmes így, hogy mellettem ült, úgy érzem magam, mint egy fadarab, aki úgy marad, ahogy lerakták. Másszak rá, vagy várjam meg, amíg ő változtat testhelyzetet?
-    Nem kell, ha nem akarod.
-    Én csak… nem tudom, hogy mit kell csinálnom.
-    Semmit nem kell, csak ha szeretnéd.
-    Nem tudom, hogy hogyan érjek hozzád, hogy hova tegyem a kezem, vagy hogy egyáltalán jól csinálom-e azt, amit csinálok.
-    Egy pillanat.
Joseph újból úgy döntött, hogy hozzányúl a cuccaimhoz, teljesen elveszett a bőröndömben. És én még féltem megnézni egy nyavalyás e-mailjét. Máskor bátrabbnak kell lennem. Enyhén szólva meglepődtem, mikor Joseph bekötötte a szemem a rózsaszín selyemsálammal.
-    Lazíts, nem foglak bántani. Szólj, ha fejezzem be.
-    Oké.
A torkomban dobogott a szívem, mikor lefeküdtem az ágyra, és megéreztem, ahogy a matrac besüpped mellettem Joseph súlya alatt. Minek vettem ennyi gyertyát, ha nem is látom a fényüket?
Joseph száját először az arcomon éreztem meg, ahogy kedveskedő puszikkal halmoz el, egyre közelebb és közelebb a számhoz. Azonnal elrejtettem az ujjaimat a hajában, amint az ajkunk összeforrt, és az se zavart, hogy fölém mászott – épp beleütközött a kezem a vállába, mikor felém hemperedett. Az egyik kezemmel még mindig arra ösztökéltem, hogy tovább csókoljon, míg a másikkal végigsimítottam a kezén. Így, hogy nem láttam, csak éreztem még szixebbnek hatott a teste. A karjai izmosak voltak, abba pedig bele se gondoltam, hogy milyen lenne végighúzni a kezem a csupasz hátán. Ahhoz előbb ki kellene bújtatnom az ingből, aminek egy nyakkendő állja az útját. Nyitott szemmel is nehezemre esne kibontani azt a csomót, nem hogy bekötött szemmel.
-    Segítenél a nyakkendővel?
Mikor odanyúltam a nyakához már nem akadályozott meg semmi abban, hogy kibújtassam a gombokat a lyukakból. Majdnem felnyögtem gyönyörömben, mikor hozzáértem Joseph bőréhez. Letoltam a válláról az anyagot, ő pedig gyorsan kibújt belőle, és ha jó a hallásom, akkor épp a fotelemre dobta, amiről leszambázott az egyik övem. Végigfuttattam a kezem a karján, majd a vállán, és végig a hátán egészen a nadrágjáig. Joseph felsóhajtott, mikor végigsimítottam a gerincén, és olyan szenvedélyesen csókolt meg, hogy forogni kezdett előttem a sötétség. Letolta a vállamról a ruha pántját, majd egy percre átkarolt és felhúzott a matracról, hogy lehúzhassa a ruhám zipzárját. A gyönyörű ruha gyorsan lesuhogott rólam, ebben az esetben nem hallottam, hogy hova esett. Joseph csókjai lecsúsztak a mellkasomra, és bár melltartó volt rajtam, még is zavarba jöttem egy kicsit. Belemarkoltam a lepedőbe, mikor a hasamat kezdte el csókolgatni, mert borzasztóan csikis az a testrészem. A combom is kapott egy-két puszit, de Joseph nem sok időt töltött ott, nem akart megijeszteni. A nyelve végigjárta az egész felsőtestemet, úgy éreztem, hogy menten felgyulladok.
-    Én is ezt szeretném csinálni veled.
-    Oké, találj meg.
Fordult a kocka, kicsit fura volt tapogatóznom a sötétben, ráadásul féltem, hogy kiszúrom a szemét, vagy mondjuk belenyúlok a szájába, az azért elég ciki lenne. Szerencsére gyorsan megtaláltam a vállát, az pedig biztos kiindulási pontnak bizonyult. Először is végigtapogattam mindenét, ami deréktól felfelé található, majd megkerestem a száját, és megcsókoltam. Joseph nagyon türelmesnek tűnt, de a csókja követelőző volt, elég nehéz lehetett neki visszafognia magát. Én is ugyanúgy végigcsókoltam, mint ő engem, a combos részt kihagyva, hisz a nadrágja még mindig rajta volt. Mikor elindult a kezem, hogy megkeresse a nadrágjának a gombját, akadályba ütközött. Gyengéden megfogta a csuklóm, és visszahúzta a mellkasára.
-    Csak szépen lassan, nem sietünk.
-    De te akarod, nem?
-    Persze, de neked ez még korai lenne. És élvezem ezt a kis játszadozást.
Felült velem együtt, így az ölébe csúsztam, amit egy visszafojtott sóhajjal nyugtázott, én csak úgy éreztem magam, mintha feltekerték volna a fűtést. Leoldotta a szememről a szemkötőt, és mélyen a szemembe nézett, mielőtt megcsókolt volna. Hogy lehet valakinek ilyen gyönyörű a szeme? Most már ezer százalék, hogy szerencsésebb vagyok, mint egy lottónyertes.

6.fejezet: Próba

Az ötödik napom csak annyiban különbözött a többitől, hogy nem kopogásra ébredtem, sőt senki nem keresett egész délelőtt. Elhatároztam, hogy felállítok magamnak egy tervet, hiszen nem azért jöttem el idáig, hogy egy hónapot a lakókocsimban töltsek. Össze kell haverkodnom az itt dolgozókkal, hogy legyen egy idegenvezetőm, mert Lisa úgy tűnt, szíves örömest leadta a bébicsőszködős feladatkört.
Az ebéd mexikói zöldség volt, rizzsel, salátával, és töltött pulykamellel. Örültem, hogy vannak közöttünk vegák is, mert a saláta így mindig alap követelménye volt a menünek.
-    Mi van, ha azt mondom, meg akarlak csókolni? – állt csak egyszer mellém a semmiből Joseph.
-    Mi van, ha azt mondom, nem érdekel?
-    Úgy viselkedsz, mintha oroszlánok lennének, akik leharapják a fejed.
-    Időre van szükségem.
-    Oké, jó étvágyat.
Joseph egyáltalán nem tűnt rosszkedvűnek, a hanghordozása se tűnt mogorvának, még is ott hagyott egyedül az üres asztalnál, és csatlakozott a kollégáihoz. Lehet, hogy igazából neheztel rám, a titkolózás miatt? Én nem letagadni akarom őt, csak nem akarok úgy beilleszkedni a csapatba, mint a kis fiatal csaj, akit Joseph felszedett. Nem akarok kiegészítő lenni.
-    Szia, leülhetek? – pakolta le a tányérját mellém Candice.
-    Persze.
Valahogy úgy éreztem, vele jó barátságban lehetnék, Candice olyan, mint a második évados Caroline. Kedves, kicsit szeleburdi, és nagyon jókat lehet beszélgetni. Persze ahhoz először meg kellene szólalnom.
-    Megkérdezhetem, hogy mit csináltatok Joseph-fel az öltözőjében?
-    Valaki ránk zárta az ajtót.
-    Nem volt bezárva az ajtó.
De hát Joseph se bírta kinyitni. Lehet, hogy… Miért játszotta el, hogy bezártak, mikor ő is tudta, hogy programja van, úgyhogy elképzelhető, hogy nem a legjobb ötlet csínyeket kieszelni? Elképzelhető, hogy így akarta elérni, hogy kettesben maradjunk?
-    Mondjuk, még beragadhatott. Múltkor én se bírtam bemenni a cipőmért, és meg kellett kérnem Ian-t, hogy segítsen.
-    Igen, biztos velünk is ez történt.
Ha esélyünk lesz rá, hogy kettesbe maradjunk újdonsült párommal, meg fogom tőle kérdezni, hogy hogyan is történt pontosan ez az ajtódolog. Nem haragszom rá, de azért egy magyarázattal tartozik.
-    Sokat fogtok ma dolgozni?
-    Éjfélig biztosan bent leszünk, most is csak enni van időnk, aztán megyünk vissza harapdálni. Nem nézed meg?
-    Szabad?
-    Persze, ezért vagy itt, nem? Mindjárt kerítek neked egy kalauzt.
-    Köszönöm.
-    Nagyon szívesen.
Úgy is lett, ahogy Candice ígérte, Lisa újból mellém szegődött, és végig nézhettem egy Jeremy-Elena  jelenetet. Még mindig nem vagyok képes felfogni, hogy ezek a falak csak fel vannak építve, sehol nem létezik egy olyan ház, amelyben ilyen szobák lennének. Ez valami eszméletlen. A nap folyamán megsimogathattam a farkasokat, és megmutatták a vágó szobát, amit én inkább számítógépszobának neveztem volna, hisz minden asztalfelületet gépek fedték. Na ezt a részét, tutira utálnám. Én meg a számítógépek… nem állunk nagy barátságban. Persze, tudom kezelni, de nem ilyen mesteri szinten.

Délután felé úgy döntöttem, járok egyet a városban, a nyakamban lógó cédula lobogtatásával bármikor újra visszaengednek a lakókocsimba. Akkor először éreztem úgy igazán, hogy nem otthon vagyok, mikor bementem egy közértbe, és mindenki angolul pletykálgatott, dirigált, vagy épp tanácsokat adott megzavarodott vásárlóknak. Vettem magamnak egy doboz kólát - az átszámítással inkább nem is foglalkoztam -, és leültem kicsit napozni az egyik padra. Már épp kivégeztem az italom, mikor odajött hozzám egy magas, felzselézett hajú, huszonéves fiú, és megkérdezte, nem tudom-e, mennyi az idő. Még jó, hogy ezt pöpecül megtanultam angolul.
-    Fél hat van.
-    Köszi. Nem tűnsz amerikainak. Honnan jöttél?
-    Magyarországról.
-    Az merre van?
-    Közel Romániához.
-    Adam vagyok.
-    Mira.
Adam végül csatlakozott hozzám, és jól elbeszélgettünk az iskoláról, ami náluk kicsit máshogy nézett ki, mint nálunk, úgyhogy voltak dolgok, amikre én csodálkoztam rá, és voltak olyanok, amelyeket ő hallgatott kiguvadt szemekkel.
-    A te iskoládban nincsenek automaták?
-    Csak egy büfé van, ahol meleg, és rossz ízű ételeket lehet kapni.
-    Nem az ebédlőre gondolsz?
-    Nem, a büfében lehet enni pizzát, melegszendvicset, hotdogot. De van chips, sima szendvics, és csokoládé is. Csak nagyon drága.
-    Az automaták is drágák.
Ő is közgazdaságtant tanult, de inkább nem mentünk bele ebbe a tantárgyba, mert lövésem nem volt a szakkifejezésekről angolul, ő pedig ki nem állhatta a tanárját, és így az órát sem. Végül megadta a mobilszámát, hogy hívjam fel valamikor, találkozhatnánk újra, majd hazarohant, mert másnap feleltek történelemből. Sokszor agyaltam, mit csinálnék, ha egy fiú odaadná a telefonszámát. Mindig arra jutottam, hogy biztosan nem hívnám fel, mert még is mit mondhatnék: „Megadtad a számod, hogy hívjalak fel, úgyhogy felhívtalak. Nem tudom, hogy tudod-e egyáltalán, hogy ki vagyok, de azért találkozzunk.”? Rendes srácnak tűnik Adam, de nem hiszem, hogy fel fogom valaha is hívni. Már az is nagy szó, hogy elkezdtem vele beszélgetni.

Éjfélig a gépem előtt ültem, és leírtam az otthoniaknak a fejleményeket – a barátom van részt kihagyva -, majd televízióztam egy kicsit, de annyira felidegesített a sok reklám, hogy úgy döntöttem olvasok. Temérdek mennyiségű könyvet hoztam magammal, hisz tudtam, angol regényt megértenem esélytelen. Már épp a Félúton a sírhoz kedvenc temetőben járkálós részemhez értem, mikor a változatosság kedvéjért kopogott valaki.
-    Gyere filmezni – rángatott ki Joseph a lakókocsimból.
Se nem köszönt, se nem adott csókot, de elég vidámnak tűnt, úgyhogy bizonyára csak… Fogalmam sincs, hogy miért nem köszönt, de nem fogok ilyen apró hülyeségen kiakadni.
Az ágyon szerencsére a Távkapcs DVD tokja hevert, úgyhogy nem kellett attól félnem, zombikkal fogok álmodni életem hátralévő részében. Joseph behúzott az ágyba, majd elindította a filmet. Elhelyezkedtem a mellkasán, és vártam, hogy egyszer csak nyomjon egy puszit a fejemre, vagy szóljon bármit is, de nem történt semmi. A Távkapcsot összesen nyolcszor láttam, és borzasztóan zavart, hogy nem magyarul beszélnek, de szerencsére tudtam, hogy mikor mi történik, úgyhogy tudtam közben agyalni. Mi baja lehet Josephnek? Bizonyára csak fáradt, és nincs kedve csacsogni. Az öngyújtója kattanása rázott fel először a gondolatomból, majd a cigifüst. Most komolyan rágyújt, mikor tudja, hogy utálom a cigit? Oké, az ő élete, az ő lakókocsija, nem az én dolgom. Az viszont az én dolgom, hogy kapar a torkom a rohadt füsttől, ráadásul én is tiszta büdös leszek tőle, és nagyon nincs kedvem az életet is kisikálni a ruhámból.
-    Befejeznéd? – kértem alig hallható hangon.
-    Tessék?
-    Befejeznéd, kérlek? – szóltam most már kicsit hangosabban.
-    Állítsam le a filmet? Ez nem horror.
-    A dohányzást, abbahagynád?
-    Már egy ideje csinálom, és nem terveztem, hogy leszokom.
Ezt most komolyan gondolja? Tudja, hogy problémáim vannak a fogalmazással, és direkt úgy csinál, mintha nem tudná, hogy miről beszélek? Megharagudott rám valamiért, és ez a büntetés?
-    A cigi füst zavar. El tudnád oltani?
Oké, tudom, hogy magyarul azt szokták mondani, hogy el tudnád-e nyomni, de honnan tudjam, hogy ők mit mondanak? Ha ebbe is beleköt, én sírva fakadok, és mindent a szememet csípő füstre fogok fogni. Joseph egy rosszálló morgással elnyomta a csikket, majd visszahuppant a párnára, és tovább nézte hangtalanul a filmet. Semmi baj, van még egy órám kitalálni, hogy hogyan kérdezzem meg, mi a fene ütött belé. Nem tudok mást elképzelni, csak azért lehet mérges, mert titkolózni akarok. Én meg lehetek azért mérges, mert eljátszotta, hogy bezártak minket az öltözőjébe. Kvittek vagyunk.
-    Hello, drágám. Persze. Nem zavarsz.
Egy: Ki az istent hív drágámnak? Kettő: Hogy van pofája azt mondani, hogy nem zavarják, mikor éppen filmet nézünk? Három: Miért suttog olyan édesen a telefonba, hogyha én lennék a hívó fél helyében biztosan tócsává olvadnék?
-    Tudod, hogy imádlak. Persze, nem csinálok semmit az éjjel, csak rád gondolok. Hogy mire? Mondjuk, hogy megcsókollak, lassan, mélyen, egészen addig, míg nem tudsz semmit se mondani, csak azt, hogy még. Hogy hol csókollak meg? Nem is tudom. Hol szeretnéd?
Hát öcsém, rosszul gondoltad, ha azt hitted, hogy nem értem, amit mondasz. Több lehetőség áll előttem. Felpofozhatom, elküldhetem a hívó félt a jó büdös picsába, vagy szimplán fogom magam, és kisétálok az ajtón, a holnapi sírástól duzzadt szememet pedig majd egy eltévedt ajtófélfára fogom.
-    Később felhívlak, most még van egy kis… dolgom.
Úgy mondta, a dolgot, mintha élete legunalmasabb, és legidegesítőbb élményében lenne éppen része. Azért kicsit kíméletesebben is közölhette volna, hogy meggondolta magát, és inkább nem szerencsétlenkedik velem.
-    Azt hittem színész vagy.
-    Az vagyok.
-    Esténként meg telefon szex színész, ugye?
Joseph leállította a filmet, maga alá temetett, majd lágy csókot nyomott a számra. Először el akartam lökni, de aztán a kezem valahogy nem akart engedelmeskedni, úgy döntött, jobban teszi, ha inkább a Joseph hajába túr. Milyen neveletlen kezem van.
-    Elég türelmes ember vagy.
-    Tessék?
-    Kíváncsi voltam, mikor kezdesz el kiabálni velem.
-    Most viccelsz?
-    Kíváncsi voltam, mennyire lennél képes velem élni. Néha elég kibírhatatlanul tudok viselkedni.
-    Ennyire?
-    Színész vagyok, túljátszottam.
-    Kivel beszéltél?
-    Paullal.
Kitört belőlem a nevetés, hogy elképzeltem Paul arcát, amint Joseph olyanokat mond neki, hogy szívesen megcsókolná. Lehet, hogy nem véletlenül keltek szárnyra a Klefán híresztelések? Na jó, tudom, hogy Joseph a lányokat szereti. Olyan jól esett megcsókolni, hiányérzetem volt, mikor köszönésképpen nem adott semmit, még egy puszit se.
-    Úgy szeretek veled csókolózni.
Te jó ég, ezt most komolyan kimondtam hangosan? Joseph úgy vigyorog rám, mint a vadalma, úgyhogy tutira, hogy kimondtam.
-    Úgy szeretem, mikor nem félsz beszélni.
-    Ma is beszélgettem egy sráccal.
-    Tényleg?
Volt valami furcsa él Joseph érdeklődésében, mintha nem tetszett volna neki túlságosan, hogy beszélgettem egy fiúval. Lehet, hogy féltékeny? Ugyan, csak dumáltam, harminc évesen pedig már tudhatná, hogy a beszélgetések ártalmatlanok.
-    Megkérdezte, hogy mennyi az idő.
-    Ha kapunk egy nap szabadságot, akkor szeretnék elmenni veled randizni.
-    Azt itt is tudunk.
-    Normális randit szeretnék.
-    Oké.
Szuper, kitaláltam, hogy mit csinálunk holnap este. Megkérem Candice-t, hogy rendeljen nekem pizzát, veszek egy csomó mécsest, és rendezek egy gyertyafényes vacsorát a lakókocsimban Josephnek és nekem.
-    Késő van, mennem kéne.
-    Aludj itt.
-    Holnap nem kell korán kelned?
-    Majd felébresztelek.
Joseph lekapcsolta a televíziót, és a lámpákat, majd odaölelt magához, és simogatni kezdte a hátam. Először köröket rajzolt a lapockámra, majd lágyan végighúzta az ujjait a gerincemen – amibe sikeresen beleborzongtam -, majd a nyakamat is végigcirógatta, és végül az állam alá nyúlva felemelte a fejem, hogy meg tudjon csókolni. A lágy szájra pusziból gyorsan csók lett, abból pedig se perc alatt helycsere, így én megint az ágy és Joseph közé kerültem. Egyáltalán nem erőszakoskodott, nem matatott sehol, sőt még a nyakamra se tévedt át, csak szimplán csókolt, amíg el nem nyomtam magamtól egy kicsit, hogy levegőhöz jussak.
-    Szerelek - súgta Joseph.
-    Ne mondd ezt!
-    Miért?
-    Mert nekem ez sokat jelent.
-    Én is tudom, hogy mit jelent.
-    De nekem ez többet jelent, mint neked. Csak akkor mond, ha tényleg úgy gondolod, hogy szeretsz, és semmi probléma nem érdekel.
-    Oké, csak akkor fogom mondani. Akkor most csak kedvellek.
-    Én is kedvellek.

Adott még egy jó éjt csókot, majd lehuppant rólam, és olyan szorosan átkarolt, hogy feszítő vassal se tudták volna leszedni rólam a karjait. Igazán biztonságban éreztem magam mellette, olyan érzésem volt, mintha egy farkas védelmezne, aki minden egyes gyanús mozdulatra támadni képes, hogy megvédje azt, aki fontos neki. Remélem nincs telihold.