18.fejezet: Árulás

Tisztességesen felöltöztem, felkötöttem a hajam, és olyan engedelmes kislánynak tűntem, amennyire az lehetséges volt. A szüleim örömmel fogadták a belenyugvásom, talán még hálásak is voltak, amiért nem kezdtem hisztizni.

Útban az iskola felé, cinkosan összenéztem a kávézó kirakatával, majd belemerültem a fülembe kiabáló zenébe. Az elragadó, vad dallamok bátorságot, és elszántságot öntöttek belém.

Mikor beértem az iskolába, még az sem lombozott le, hogy az első órám Matildával volt. Leültem a padba, kikészítettem a felszerelésemet, és gúnyosan a tanárra mosolyogtam. Ő persze azonnal az ellentétes ábrázatát mutatta nekem; pillantásából kiszökött az élet, vigyora leolvadt arcáról.

-          Látom, jó kedved van – jegyezte meg fanyarul.

-          Miért ne lenne? Esik az eső, kint minden latyakos, és borzasztó hideg van. Kinek ne lenne jó kedve?

Legszívesebben felkacagtam volna örömömben, de tudtam, hogy azzal már nagyon kihúznám a gyufát. Legszebb öröm a káröröm, nemde? Csodás érzés volt, hogy van egy ászom ellene, amit nem vehet el.

-          Mi történt a kezeddel? Elfajultak az indulatok?

-          Nem tudom. Kér telefonos segítséget? Megkérdezheti a szüleimet.

A csengő mentett meg attól, hogy Matilda rám szabadítsa a dühét. Laura, és vállhuzogatva próbáltak rájönni, hogy mi okozhatja a jókedvemet, de persze nem tudtak rájönni.

Az egész napom úgy elrepült, mintha csupán két órám lett volna, pedig hat húzós tantárgyat kellett végig ülnöm. Sebtében elbúcsúztam a barátnőimtől, majd szapora léptekkel a kávézó felé vettem az irányt. Félútón megreguláztam lépteimet, hogy tovább húzhassam a pillanatot.

Mikor beléptem a meleg, jó illatú helyiségbe, Joseph már várt rám. Az egyik sarokban ült, messze a kirakattól, nehogy meglássanak minket a kíváncsiskodó szemek. Egy szál vörös rózsával integetett nekem.

Rögtön a karjába futottam, majd nem törődve a többi vendéggel, szájon csókoltam. Ő nevetve viszonozta üdvözletem.

-          Jól vagy?

-          Persze.

-          Ne ijessz máskor így rám, rendben?

-          Rendben.

Ahogy észrevettem, Joseph sem nagyon tudta kordában tartani az érintéseit, ő is ugyanannyira szenvedhetett a hiányomtól, mint én az övétől. Csak egy napig tartott a távollét, de mindkettőket sokként ért. Teljesen más szituáció lesz akkor, mikor visszautazik, mint most van. Azt hittük, hogy az itt tartózkodása arról fog szólni, hogy a lehető legtöbb időt együtt töltjük. Nem pedig arról, hogy eltiltanak egymástól.

-          Mikorra kell hazaérned?

-          Azt hiszik, hogy földrajz előkészítőm van, úgyhogy még van egy órám.

Joseph tanakodóan bólogatni kezdett, de nem fejtette ki, hogy miért érdeklődött. Én nem akartam firtatni, így inkább megváltam a kabátomtól, és lenémítottam a telefonom. Már épp szólásra nyitottam volna a szám, mikor egy hívatlan páros érkezett.

Dani, és barátnője, Katy (igen, y-nal, nem i-vel, ahogy a magyarok írják) megrobogott a kávézóba. Katy hosszú, szőke haja szinte szikrázott a lámpafényben, fehér, puffos kabátját pedig rózsaszín strasszok ékesítették. Nehéz volt nem utálni a csajt.

-          Nézd, ott van a húgod! – rángatta meg Dani karját.

Én legszívesebben az asztal alá bújtam volna, Joseph pedig érdeklődve hátrafordult. Bár nem értette, hogy miről is van szó, azt azért észrevette, hogy meredten figyelem a hang tulajdonosát. Aprót biccentett Dani felé, majd nyugtatóan dörzsölni kezdte a kezem.

-          Lebuktunk – súgtam pánikolva.

-          Nem hiszem, hogy a tesód elárulna minket. Jól elbeszélgettünk, mikor cigiztünk.

-          Micsoda? CigizTÜNK?

-          Vagyis csak én.

-          Aha, persze…

És mikor az ember már végleg elkeseredne, megérkezik a mentőöv. Dani nem hülye, nem fog beárulni, csak felhasználja majd ellenem, ha valamit nem úgy csinálok, ahogy ő akarja. De most már nekem is lesz lapom ellene. Legjobb öröm a káröröm, nemde?

-          Kérsz valamit?

-          Köszönöm, nem. Inkább menjünk innen. Gyorsan.

-          Ahogy akarod – rántotta meg a vállát Joseph, majd intett a pincérnek.

Amint lehetett, kifizette a számlát, majd kisiettünk a kávézóból. Szerettem ott lenni, hangulatos kis hely volt, de Katy jelenléte erősen rontott az összképen.

Nem tudtam merre tartunk, csak engedelmesen követtem Joseph-fet. Ő persze semmit nem árult el, csak az egyik forgatásról mesélt egy történetet. Persze én azt már korábban olvastam az egyik rajongói oldalon, de azért megpróbáltam meglepődni. Joseph hamar észrevette, hogy színlelek, de nem haragudott meg, csak apró puszit nyomott a fejem búbjára.

-          Rossz színész lennél.

-          Nem lehetünk mind a ketten jó színészek. Ezt meghagyom neked.

Kézen fogva sétáltunk fel a hotel lépcsőjén, majd Joseph a recepcióshoz sétált, és egyeztetett vele. Mikor minden akadály elhárult, a lifthez mentünk. Az aranyszegélyes ajtó kitárult, és egy hatalmas tükörrel találtuk szembe magunkat. Joseph szokás szerint jól nézett ki, én már kevésbé előnyösnek tartottam magam. Amíg viszont Ő szépnek tart, nem érdekelnek a negatívumaim.

Pár másodperccel az liftajtó becsukódása után Joseph nekinyomott a falnak, és szenvedélyesen az ajkamra tapadt. Csak pislogni volt időm, annyira meglepett a hevessége. Féltem viszonozni a szenvedélyét, tudtam, hogy akkor nagyon hamar, nagyon kellemetlen szituációban találhatjuk magunkat. (Ki tudja, mikor nyílik éppen ki az ajtó?)

Mikor Joseph nyugtázta, hogy nem fogok belemenni a játékba, elhúzódott tőlem, de továbbra is karjainak oszlopaihoz láncolt. Nem bántam, hogy ilyen közel tart magához.

Bár a folyosón gyönyörű képek függtek, nem volt időm megszemlélni őket, mert Joseph azonnal a szobába húzott. Ott a liftes csókhoz hasonlóan letámadott, és azonnal hámozni kezdte rólam a ruhát.

-          Nem lehetne egy kicsit lassan. Így is értem, hogy mit akarsz – toltam el magamtól egy kicsit.

-          Igaz. Akkor nézzünk TV-t – dobta le magát az ágyra.

Nem tűnt sértettnek, sőt, mintha élvezte volna a játszadozást. Én csak megcsóváltam a fejem, majd felakasztottam a földre esett kabátomat. Kibújtam a cipőmből, majd odamásztam páromhoz. Ő törhetetlenül bámulta a világító dobozt, mintha értene belőle bármit is. Apró csókokat nyomtam az arcára, majd beborítottam vele a száját is. Szerencsére érdekesebbnek talált a televíziónál.

Gyengéden, és gondoskodóan ért hozzám, miközben a tekintete vágytól égett. Sajnáltam, amiért ennyire vissza kell fognia magát, de most ki akartam élvezni a pillanatot. A legutóbbi együttlétünk amúgy sem úgy alakult, ahogy azt korábban elterveztük.

Végigsimítottam izmos karjain, majd kibújtattam a pólójából, és végigcsókoltam a mellkasán. Csodás érzés volt hallani a sóhajait, és magamon érezni kutató ujjainak simogatását. Erősen megragadta a derekam, majd az ölére húzott, és felült velem. Átkulcsoltam lábaim a csípőjén, majd kuncogva megcsókoltam. A levegő hamar súlyos lett a vágytól, a testemet pedig egyre forróbbnak éreztem. Lassan már nem volt elég egy csókja sem, mindig többet, és többet akartam. És ő pontosan tudta ezt. A végletekig húzott, és csak utána adta meg, amit akartam. Talán ezért is volt ez az együttlétünk sokkal intenzívebb, mint a korábbi.

Pihegve feküdtem karaiban, és el sem hittem, hogy én voltam az a lány, akivel együtt volt. Olyan fesztelenül hagytam, hogy egyre érdekesebb, és egyre élvezetesebb játszadozásokba keverjen bele, hogy szinte magamra sem ismertem. De nem is érdekelt. Boldog voltam, és csak ez számított.

-          Remélem, hogy a szüleid hamar megbocsátanak, mert nem tudok sokáig nélküled megmaradni.

-          Tudom. Biztosan megbékélnek, csak idő kell nekik.

És ebben a mondatba minden reményem benne volt. Ismerem a szüleimet, tudom, hogy milyen konok apám van, így csak remélhetem, hogy hamar megnyugszik. Csak látnia kell, hogy már felnőttem, és hogy Joseph jól bánik velem. Egyedül az idővel álltunk szűkösen. Joseph nem maradhatott Magyarországon a végtelenségig, hogy elnyerje apám bizalmát.

-          Remélem, hamar megoldódik – bújtam hozzá szorosan szerelmemhez.

-          Én is.

Még hosszú órákig suttogtunk egymásnak mindenféle apróságot, és Joseph szinte zsibbadásig falta ajkaimat, de sajnos hamar eljött a búcsú ideje. Persze kedvesem ragaszkodott hozzá, hogy legalább egy ideig elkísérjen, de nagyon ügyelnünk kellett arra, hogy nehogy lebukjunk.

A villamosmegállóban még adott egy utolsó, következő találkozásunkig talán kitartó búcsúcsókot, majd integetve visszaindult a szálloda felé. Én könnyeimmel küszködve indultam haza. Rossz volt megint elbúcsúzni.

Mikor beléptem a házba, rossz előérzet fogott el. Túl nagy volt ugyanis a csönd. Apa vagy fát szokott vágni, vagy a rádiót bömbölteti, most mégsem hallottam semmit. Anya se főzött éppen, hanem már a tükörből láttam, hogy gondterhelt arccal ül az asztalnál.

Elfutni már nem tudtam, hiszen hallották, hogy megjöttem, így csak remélni tudtam, hogy Dani szája nem járt el.

Beléptem az ebédlőbe, és a jelenet kísértetiesen hasonlított az előző napira. Mintha minden ugyanúgy történt volna azzal a változtatással, hogy Joseph nem állt mellettem. Ezért is volt ez esetben olyan félelmetes apa tekintete.

-          Mi történt? – ültem le az ajtóhoz legközelebbi székre.

-          Becsaptál minket. Tudunk róla, hogy találkoztál Joseph-fel. Lebuktál, úgyhogy felesleges tagadnod.

Csalódottan, összetörve, és mélységesen remény vesztve ültem ott, pedig egész nap én ültem a nyeregben. Én irányítottam, és álltam nyerésre, én voltam az, aki mindenkit ki tudott játszani. Legszebb öröm a káröröm, nemde? Csak nem akkor, ha ellened irányul.

17. fejezet: Ítélet

---------------------------------------------------------------------------------
Engedve a nagy nyomásnak megírtam ezt a fejezetet. Nem lett olyan hosszú, mint az előző, de remélem azért tetszeni fog nektek.
---------------------------------------------------------------------------------

-          Üljetek le! – intett a székekre apa.

Joseph megnyugtatóan körözött a kézfejemen az asztal alatt, bizonyára észrevette a rémületet a szemembe. Az a boszorkány biztosan felhívta a szüleimet, ők pedig minden elhittek, amit Matilda mondott.

-          Megtennéd kislányom, hogy fordítasz?

Lassan bólintottam, majd tolmácsoltam Joseph-nek a kérést. Ó csak aprót biccentett, és továbbra is megnyugtatóan simogatta a kézfejem.

-          Az előbb telefonált az osztályfőnököd, és érdekes dolgokat mesélt.

-          Pikkel rám, és mindenféle hülyeséget kitalál.

-          Tényleg? Vedd le a pulcsidat, kérlek.

Éreztem, ahogy elönt a forróság, pontosan tudtam, hogy mi lesz, ha meglátja a karom. Engedelmeskedtem, de a torkomat elszorította a szégyenérzet, és a düh. Hogy lehettem olyan ostoba, hogy elfeledkeztem róla. A suliban meleg volt, így lekaptam a pulcsim, de senki nem vette észre az ujjnyomokat. Csak az, aki kereste…

-          Még is mi a francot képzelsz te magadról? – mordult rá Joseph-re apa.

-          Baleset volt. Nem szándékosan tettem.

Apa nem tűnt meggyőzöttnek, sőt… Ha anya nem tette volna megnyugtatóan a kezét apuéra, Joseph orra már biztosan betört volna. Utáltam azt a nyomorult helyzetet. Teljesen tehetetlen voltam. Hiába is magyaráznám, hogy Joseph nem bántott, a véraláfutás nem erről árulkodik.

-          Nem elég, hogy kihasználod a lányom, és kedvedre szórakozol az érzéseivel, de még meg is mered ütni?

-          De apa, nem ütött meg!

-          Fordíts!

Mikor a mondat végére értem felismertem Joseph szemében azt a dühös szikrát, amit annyiszor láttam már a tv-ben. Ezúttal nekem kellett satuba fogni a kezét, hogy ne pattanjon fel. Mikor megszólalt hangjából sütött a megvetés, és düh.

-          Nem lehetsz ennyire nevetséges. Jobban hiszel egy öregasszonynak, mint a saját lányodnak?

-          A lányomat elvakítja a szerelem, és az üres ígéreteid.

-          Higgy, amit akarsz!

-          Takarodj a házamból! Mirával nem találkozhatsz többet, és ha meglátlak a közelében, nem állok jót magamért.

Az utolsó kifejezést kicsit macerás volt átfordítnom angolra, de az üzenet lényege Joseph-nek is lecsengett. Gúnyosan elmosolyodott, majd lecsókolt. Automatikusan visszacsókoltam, de ez esetben a csókban volt valami szomorú. Mintha búcsúzkodnánk. Nem akartam elengedni. Nem akartam elveszíteni.

-          Elbúcsúzhatunk fönt? – kérdezte apától.

-          Öt perced van.

Amint felértünk az emeletre, az összes feszültség kiszakadt belőlem. Sírva borultam Joseph vállára, aki csak halkan csitítgatott. Mikor már az összes könnyem elsírtam, bementünk kedvesem szobájába, és összepakoltuk a cuccait. Mikor már minden ruhája, és könyve a bőröndjében hevertek, még három percünk maradt. Joseph édesen megcsókolt, kezével pedig végigsimított a hajamon.

-          Minden rendben lesz. Telefonon beszéltünk, és iskola után pedig találkozunk a Club kávézóban. A lényeg az, hogy ne rontsunk még jobban a helyzetünkön. Meg kell várni, míg lenyugodnak a szüleid.

Az racionális részem megértette, amit Joseph mondott, a szíve viszont sajgott a fájdalomtól. Tudtam, hogy nem lakhat velünk egy hónapig, de reméltem, hogy sok időt tölthetünk együtt. Tudtam, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.

Mikor lementünk, apa elégedetten nézte az öltözködő Joseph-fet, de kicsit sem volt boldog. Ez legalább igazolta, hogy nem kegyetlen. A hiszékenységen lehet javítani.

-          Viszlát. Köszönöm, hogy itt lakhattam.

-          Szia.

Anya engedte ki Joseph-fet a kapun, és felrohantam az emeletre, és az erkélyemről néztem, szerelmem távolodó alakját. A látásomat elhomályosították a könnyek, a szívem pedig majd megszakadt. Torkomat elszorította a sírás, és akárhogy is próbáltam összeszedni magam, csak még mélyebbre rántott az örvény. Az egész világ forogni kezdett, majd minden elsötétült.

Arra tértem magamhoz, hogy valaki az arcomat simogatja. Az ágyamban feküdhettem, éreztem a párnák selymességét.

-          Joseph?

-          Már elment. Elájultál az erkélyen – takargatott be aggódva anya.

Éreztem, ahogy a könnyeim lefolynak az arcomon, de nem bírtam megmozdulni. A kezem sajgott, a fejem pedig még mindig ködös volt az ájulástól.

-          Kificamodott a csuklód, most borogatás van rajta. Próbálj meg aludni.

-          Beszélni akarok Joseph-fel. JoMo-ként van beírva a száma a telefonomba.

Anya megkereste a telefonom, majd miután kikereste a névjegyzékből Joseph-fet, az ép kezembe nyomta a telefont, és magamra hagyott. A telefon hosszasan búgott, és már azon voltam, hogy leteszem, mikor végre felvette.

-          Szia, édesem.

-          Szia. – A hangom akarom ellenére is elcsuklott, pedig a Hello igazán nem volt hosszú szó.

-          Mi a baj?

-          Elájultam, és kiment a csuklóm. Hiányzol.

A vonal recsegni kezdett, és csak pár percnyi hallgatás után esett le, hogy Joseph bizonyára dohányzik, és a recsegés a kifújt füst hangja lehetett. Annyira vágytam az ölelésére, hogy fájdalmat okozott a hiánya.

-          Erősnek kell lenned. Nemsokára együtt leszünk, ígérem.

-          Te nem ismered a szüleimet.

-          Te pedig még engem nem ismersz eléggé. Nehogy azt hidd, hogy egy vén nőcske majd legyőz engem. Végül is, én játszom a világ leggonoszabb hibridét. Volt mit eltanulnom Klaustól.

Imádtam, mikor a karakterével viccelődött, de ebben az esetben még ez sem tudott mosolyt csalni az arcomra. Minden sötétnek, és kilátástalannak tűnt. Főleg úgy, hogy Joseph nem volt mellettem.

-          Ne sírj! Hallom, hogy sírsz.

-          Bocsánat, csak hiányzol.

-          Te is, drágám, de most ki kell bírnunk. Ha beteg vagy, hogyan fogsz iskolába menni holnap?

-          Rohadjon meg az iskola!

-          Szóval akkor mégse találkozunk a kávéházban?

-          Megyek suliba.

Még senki nem tudott ilyen könnyen rávenni, hogy iskolába menjek. Joseph-nek igaza volt, fenn kellett tartani a látszatot, hogy találkozni tudjunk. Persze nem viselkedhetek rögtön normálisan, és bizonyára nem is fogok, de nem szabad lázadnom, és hisztiznem. Ha apáék látják, hogy milyen felnőttesen tudok viselkedni, talán adnak nekünk még egy esélyt Joseph-fel.

-          Jó éjszakát, Joseph.

-          Még nem fogok aludni egy ideig. Van itt egy nagyon édes kis drágaság, aki szórakoztat.

-          Ugye most csak viccelsz?

-          Persze, hogy viccelek. A whiskysre gondoltam. Szép álmokat, drágám.

Dobtam egy csókot a mobilnak, majd befordultam a falhoz, és elhatároztam, hogy meggyógyulok az éjszaka folyamán. Bevackoltam magam, sérült kezemet a díszpárnára helyeztem, és készen álltam az alvásra. Anya persze pont ezt az alkalmat választotta arra, hogy bejöjjön beszélgetni.

-          Mira, mond el az igazat. Bántott Joseph?

-          Nem. Nem bántott, csak veszekedtünk. Hülyén viselkedtem, ő pedig csak közel akart rántani magához. Nem szándékosan szorított meg olyan erősen. Matilda utál, és tönkre akarta tenni az életemet.

-          Ne beszélj hülyeségeket! Ő csak félt téged.

Na persze! Még, hogy félt? A bögyében vagyok, amiért megszégyenítettem az osztály előtt. Ha valami nem úgy zajlott, ahogy ő akarta, akkor mindenkire rászállt. Na, ennyit a keresztény megbocsátásról, amit mindig annyit emleget.

-          Szeretem Joseph-fet, és ő is szeret. Miért baj ez?

-          Majdnem tizenhárom év van köztetek, drágám.

-          Köztetek meg tíz apuval.

Anya is tudta, hogy igazam van, így nem firtatta tovább a korkülönbséget. Ha tudná, hogy milyen nehezen jöttünk össze Joseph-fel, és hogy mennyi ideig tartott, még átadtam magam a szerelemnek, talán nem lenne velem ilyen szigorú. De hát még is hogy mondjam el neki? Most nem alkalmas. Talán sosem lesz alkalmas. Úgysem értené meg.

-          És ti már…? Szóval…

-          Igen, lefeküdtünk. De nyugi, védekeztünk. Nem leszel nagymama, nem kell félned.

-          Akkor jó. Figyelj, én bízom benned, de a jelek Joseph ellen beszélnek. Remélem be tudja bizonyítani, hogy szeret téged. Nem szeretlek ilyen szomorúnak látni.

-          Szeretlek anya. És Joseph is szeret engem. Be fogja bizonyítani.

Ebben az egyben biztos voltam. Tudom, hogy szeret, és tudom, hogy nem fogja feladni. Látom a szemében, mikor rám néz, hogy tényleg fontos helyet foglalok el a szívében.

Miután anya kiment, még sokáig nem sikerült elaludnom. Elképzeltem, ahogy Joseph mellettem fekszik, és óvatosan simogatja a hátam. Szinte érezni véltem az érintését.

Alig vártam, hogy másnap legyen, és végre ismét megcsókolhassam.

16. fejezet: Nem mondod komolyan…

----------------------------------------------------------------------------------------
Elnézést, hogy ilyen sokára jött a frissítés, de kárpótlásul egy hosszabb fejezetet írtam nektek. Remélem, hogy tetszeni fog. A folytatást megpróbálom minél előbb hozni. :)
----------------------------------------------------------------------------------------

Apró, édes csókokra ébredtem. Olyan érzés volt, mintha ezer, apró hangya szaladgálna fel s alá a testemben, édes kínt okozva.

-          Sajnálatos tény, de iskolába kell menned – morgott a fülembe.

-          Nem akarok.

-          Muszáj. Amúgy jó reggelt – fordított magához, majd lágyan megcsókolt.

Még pár percig lustálkodtunk az ágyban, kiélveztem Joseph mámorító ölelését, majd öltözködni kezdtem. Magamon éreztem párom kutató pillantását, de nem jöttem zavarba, pontosan tudtam, hogy már ruha nélkül is látott.

-          Drágám, sajnálom – húzott vissza az ágyba Joseph.

-          Mit sajnálsz? Nem csináltál semmi rosszat.

-          Szebbé kellett volna tennem az első alkalmadat. Romantikusabbá…

-          Nyugi, lesz még alkalmad kiengesztelni.

Joseph láthatóan meglepődött kacérságomon, én viszont csak felszabadultnak, és boldognak éreztem magam. Leesett a vállamról a teher, már senki rosszállásával, vagy véleményével nem kellett törődnöm. Szerettem őt, ő is szeretett engem, a többi dolog, pedig mellékes.

Úton az iskola felé, a legnagyobb gondom már nem az volt, hogy milyen lesz Joseph-fel az ágyban, vagy hogy hány évvel is idősebb nálam, hanem az, hogy mennyire hideg van.

-          Meg fogok fagyni. Mire oda érünk jéggé válok.

-          Akkor majd feltüzellek, hogy kiolvadj.

Azonnal elöntötte az arcom a forróság, így még nehezebben viseltem a jeges fuvallatokat. Joseph kesztyűbe bújtatott keze szorosan ölelte körbe ujjaimat, míg hosszú szempilláira apró hópelyhek tapadtak. Eszméletlenül helyes volt. Annyira megbabonázott az arca, hogy majdnem neki is mentem egy hirdetőoszlopnak.

-          Látom, még alszol.

-          Előfordul.

Már az iskola utcájában jártunk, és alig öt perc választott el attól, hogy odaérjünk, mikor ismerős hang szólított a nevemen. Hanyagul hátrafordultam, és éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. „Kedvenc” angoltanárom állt mögöttem, és ugyanazzal a bárgyú, hamis mosollyal fixírozott, mint mindenkit az osztályból.

-          Végre hazajött az elkóborolt lány?! Milyen volt Amerika?

-          Szép nagy.

-          És ki a kedves fiatalember?

Gyors bemutatás következett, és ezúttal szerencsére nem kellett fordítanom. Erősen bámultam a kirakatokat, és reménykedtem benne, hogy a tanár mihamarabb lelép. Joseph udvarias, és kedves volt, de mikor Matilda lelépett, megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle.

-          Borzasztó kiejtése van. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de valami borzasztó volt vele beszélgetni.  Fáj a fülem.

-          Ne aggódj, én se szeretem.

Hatalmas diadalérzés hatalmasodott el rajtam. Mindig is utáltam hallgatni Matilda kiejtését, de azt hittem csak az ellenszenvem miatt hallott olyan pocséknak. Hát, nem így volt.  YES!!!

Mikor a kapuhoz értünk, Joseph gyengéden az állam alá nyúlt, majd lecsókolt. Olyan alaposan csókolt, hogy éreztem, ahogy a pír kiül az arcomra. Mikor nagy nehezen elváltunk egymástól, megígérte, hogy kettőre értem jön.

A suliban persze azonnal letámadtak a barátaim, és faggatni kezdtek. Minden elmeséltem, kezdve a nyelvi zavarommal, egészen addig, míg Joseph be nem jelentette, hogy velem tart. Azt persze kihagytam, hogy összejöttünk, és hogy már le is feküdtünk, nem kellett mindenről azonnal tudniuk. Elég, ha kezdésnek azt hiszik, hogy barátok vagyunk.

Az első óránk angol volt, Matilda pedig olyan sunyi mosollyal sétált be a tanterembe, hogy azonnal tudtam; nem fog nekem kegyelmezni. Azzal kellett kezdenem, hogy milyen is volt a szállásom, és hogy miket láttam, na meg persze arról, hogy rendesek-e az amerikaiak. Annyira izgultam, és annyira feszélyezett Matilda gonoszan villogó, barna szeme, hogy folyton elrontottam valamit az igeidőkben.

-          Mindenkinek adok egy jó tanácsot – fordult az osztály felé. – Biztosan, és hiba nélkül tanuljatok meg angolul beszélni, nehogy külföldön kellemetlen szituációba kerüljetek.

Enyhe, de egyértelmű utalás volt a hibáimra. Legszívesebben felpattantam volna, hogy arcon vágjam, de persze ezt nem tehettem meg. Kezemet a pad alatt ökölbe szorítva szúrtam tekintetem az övébe, és szuggerálni kezdtem, hogy végre témát váltson.

-          And who was that handsom guy? [1]– kérdezte gonoszan Matilda. – I met with Mira in the morning, and she was walking with a good looking man[2] – mesélt a többieknek.

-          He is my boyfriend.[3]

-          And how old is he?[4]

-          Thirty.

-          Harminc?! – kérdezett vissza Matilda. Szemöldökei a homlokáig szaladtak.

-          Igen, harminc. Nem érti talán angolul?

Felment bennem a pumpa. Pontosan láthatta, hogy Joseph nem egy nyálas tizenéves, szándékosan kérdezett a korától, hogy utána pamoghasson a nagy korkülönbségről. Büszkén mondtam meg Joseph korát, nem érdekel a véleménye. Senki nem tilthat el tőle, és ha a szüleim nem akadékoskodnak, hát Matilda se tegye. Csak egy tanár. Nem tartozom neki magyarázattal.

-          Nyissátok ki a munkafüzeteteket a 86. oldalon, és oldjátok meg a feladatokat.

Mindenki engedelmeskedett, csupán Erika, és Laura bámultak rám lenyűgözve. Már régebben is voltak szócsatáink a tanárral, de még sosem voltam ennyire bátor. A hangom mindig remegett az izgalomtól, és a dühtől, most azonban hideg, és kimért voltam. Joseph jót tett nekem.

-          Beszélhetnék veled? – marasztalt Matilda angol végén.

-          Igen?

-          Beszélni akarok anyáddal. Nem lehetsz ilyen bolond, kislányom. Az a férfi tizenhárom évvel idősebb nálad. Mit gondolsz, még is mit akar tőled valójában. Vigyázni kell a mai világban…

-          Tudja mit, nem érdekel, mit mond. Semmi köze ahhoz, hogy kivel vagyok együtt. Hívja csak fel anyukámat, mindenről tud. Boldog vagyok, és ha igazán törődne velem, akkor nem vádolná meg a barátomat úgy, hogy nem is ismeri.

Köszönés nélkül faképnél hagytam. Még is mit képzel ez magáról? Hogy van képe kioktatni? Nem az anyám, de még a rokonom se! Persze csak nagy bátorságomban mondtam azt, hogy nyugodtan hívja fel anyát. Ha megteszi, akkor aztán lőttek a kedveskedésnek. Ahogy a szüleimet ismerem, biztosan Joseph-fet fogják okolni a neveletlenségem miatt. „Az a fiú elront!”- hallottam a vészjósló hangokat.

-          Nem voltál semmi. Jól kiosztottad a vén szipirtyót – gratulált Erika.

-          Csak meg ne üssem a bokám.

-          Amúgy ki a barátod? Csak nem összejöttetek Joseph-fel? – érdeklődött Laura.

-          Ez titok. Kérlek, ne áruljátok el senkinek.

-          Lakat a szánkon – simított végig bizalmasan a kezemen Erika.

Jó volt két ilyen barátnővel, mindig mellettem álltak, ha szükségem volt rájuk. Persze voltak apró nézeteltérésink, de sose vesztünk össze véglegesen. Tudtam, hogy az iskolában senki másra nem számíthatok, csak rájuk.

Az órák úgy repültek el mellettem, hogy semmit nem fogtam fel az leadott anyagokból. Csak Joseph járt a fejemben. A csókja, az érintése, az édes kiejtése. Szerelmes voltak, és jó érzés volt. Csak hagynom kellett, hogy minden a maga medrében folyjon. Ha nem izgultam, és nem kombináltam túl a dolgokat, minden sokkal egyszerűbb volt.

Úgy futottam ki az iskolából, hogy majdnem lezúgtam a lépcsőn. Joseph nevetve a karjába kapott, majd nem törődve a bámészkodókkal, megcsókolt. Mikor lábam újra szilárd talajt érintett, egymásba karoltunk, és hazafelé vettük az irányt.

-          El se hiszem, hogy ilyen bátor voltál – reagálta Matilda-ügyre.

-          Úgy tűnik, jó hatással vagy rám.

Joseph már épp azon volt, hogy ismét megcsókoljon, mikor a pokoli banya megjelent mellettünk. Nyakában vastag, narancssárga sál lógott, kabátja sötétzöld volt, táskája pedig rózsaszín. Majdnem kitört belőlem a nevetés, ahogy végignéztem pocsék szerelésén.

-          Csak szólni akartam, kislányom, hogy beszéltem az anyáddal. Nem hagyom, hogy tönkretedd az életedet.

Már épp válaszolni akartam, mikor Matilda figyelmét elvonta Joseph öngyújtójának kattanása. Bár kedvesem nem tudta, miről beszélünk, annyit leszűrt belőle, hogy feszkó van. És úgy tűnt, rá akar még tenni egy lapáttal.

Matilda arcára kiült a diadal, utálta a dohányosokat, és az, hogy Joseph cigizett, még egy pont volt a „miért ne legyél vele együtt, kislányom” listáján.

-          Kíváncsi vagyok, mit fog szólni édesanyád, ha elmondom neki, hogy még a dohányzásra is rászoktat ez a fiú.

-          Talán beszélhetne angolul, hölgyem. Akkor én is érteném a beszélgetést – szólt közbe Joseph.

Matilda negédesen elmosolyodott, majd elkezdett fordítani – persze nem azt, amit beszéltünk. Már éppen közbe akartam szólni, hogy nem is a dohányzás káros hatásait tárgyaltuk, mikor Joseph megszorította a kezem. Úgy tűnt, tökéletesen tisztában van azzal, hogy hülyére próbálják venni.

-          Igaza van, leszokom a dohányzásról. Úgyis borzasztó íze van a fű után.

Majdnem felröhögtem, mikor Matilda elszörnyedt arcára néztem. Hebegni-habogni nem tudott, úgy tűnt, Joseph teljesen kiakasztotta.

-          Ön drogozik?

-          Ezt mondtam volna? Néha össze-vissza beszélek. Tudja, a whisky mindig a fejembe száll.

Gondolatban a fejemet vertem a falba, Joseph most pontosan azt csinálta, amit velem is tett még Amerikába. Megvárta, még teljesen kijövök a sodromból, és utána bevitte a kegyelemdöfést.

-          Szóval iszik is?

-          Na ide figyeljen, kedvesem, mert csak egyszer mondom el! Mira azzal van, akivel akar, azt csinál, amit akar, akkor, amikor akarja, és magának nincs beleszólása. Most pedig szépen fogja magát, és leszáll rólunk. Világos voltam?

-          Modortalan!

-          Öröm volt megismerni – mosolygott rá gúnyosan Joseph, majd karon ragadott.

Láttam, hogy remeg a keze az idegességtől, és a szokottnál kétszer gyorsabban szívja el a cigijét, de szerencsére hamar lenyugodott. Nyugtatóan a karjába simultam, majd apró puszit nyomtam az arcára.

-          Ilyenkor sajnálom, hogy nem vagyok Klaus. Lenne pár öletem az elhallgattatására.

-          Ne törődj vele! Bolond.

Az amúgy egy félórás utat másfél óra alatt tudtak csak megtenni, mert Joseph minden második utcában hosszas csókolózásba kezdett velem. Minden érintése gyengéd, és gondoskodó volt, a szemében viszont ott égett a vágy lángja. Alig vártam, hogy újból egy ágyba legyünk. Szerettem volna sokkal aktívabban részt venni a kényeztetésében.

Boldogan, és szerelemittasan léptem be a házba, oldalamon Joseph-fel, ám mikor tekintetem találkozott a szüleim bosszús pillantásával, örömöm azonnal szertefoszlott. Joseph ösztönösen megérezte, hogy megfeszül a testem, így bíztatóan a derekamra helyezte kezét. Tudtam, rázós beszélgetés előtt állok. Ha a dolgok rosszul sülnek el, talán soha többé nem láthatom Joseph-fet.

---

[1] És ki volt az a helyes fiú?

[2] Reggel találkoztam Mirával, aki egy helyes férfival sétált.

[3] Ő a barátom.

[4] És hány éves?